Hajts, kocsis!

Kedves tanáraink, ballagó évfolyamtársaim! Kedves vendégek!

Nehéz most valami szépet és egyszerűt mondani, mert egyszerűen semmi sem egyszerű.

Amikor először megfordult a fejemben, hogy hamarosan kiállhatok ide, úgy képzeltem, hogy majd néhány felejthetetlen történetet mesélek az elmúlt hat évünkről. Arról, ahogyan együtt felnőttünk, arról, hogy ez az osztály, évfolyam, iskola a második családunk lett és marad is. Arról, hogy nem hiszem, hogy volt jobb döntésem életemben, mint ide jönni.

Mindenki becsüljön meg minden napot, amit itt tölt, mert tényleg gyorsabban lesz vége, mint gondolnánk. Én is csak tegnap voltam hetedikes.

Úgy képzeltem, hogy a rokonaink és a barátaink majd meghatódnak, a kisebbek pedig majd végig azt várják, hogy mikor érek a végére. Onnan nézve ez a nap ugyanis még egy másik életben van. Kellene mondani valamit nekik is, talán arról, hogy milyen ebben a másik életben.

Most viszont mintha semminek sem lenne értelme. Minden, amit ismertünk, felfordult, és nem tudom, hogy van-e értelme bármit mondani. Egyetlen dolognak van értelme, annak a hatalmas erőnek, ami ebben az évfolyamban van. Az elmúlt években a ballagásokon mindig azon gondolkoztam, hogy az éppen ballagó évfolyamtól mit tanultunk, mit hagytak ránk, kisebbekre, mert talán még annál is nagyobb nyoma van száz embernek ezeken a falakon és embereken, mint gondolnánk.

Azt hiszem, mi is a fölöttünk járó évfolyamoktól tanultuk a legfontosabbakat az életről. Tanultunk a felelősségteljességről, a kötelességekről, arról, hogy igenis lehet és kell állást foglalni és felszólalni. Tanultunk a boldog napokról, szerelmekről, csalódásokról, felszabadultságról, és arról, hogy ha jól figyelünk, ez az egész egy hatalmas, végtelen kaland (vagy buli, ezt mindenki ízlése szerint eldöntheti).

Most pedig, hogy mi állunk itt, nekünk kell valamit hátrahagyni. És azt hiszem, gondolkodás nélkül kijelenthetem, hogy amit mi itt hagyunk, az az erő. A közösség ereje, az összefogás ereje. Azé, hogy bárkivel bármi történik, ott vagyunk és már zuhanás közben elkapjuk. Annak az ereje, hogy mindenen átsegítjük egymást, és soha nem hagyunk hátra senkit. Azé, hogy ha valakit igazságtalanság ér, egy emberként állunk mellette. És azé, hogy egymás sikerinek sajátunkként örülünk.

Mi sem bizonyítja jobban ezt a végtelen erőt, mint az elmúlt három hónap. Ahogy azt végigcsináltuk. Végigcsináltunk valamit, amit előttünk még senkinek nem kellett, és senki nem tudta, hogyan kell azt csinálni. De képesek voltunk rá, mert nem voltunk és nem vagyunk egyedül. Nem tartok attól, hogy ez az erő megszűnhet és egyedül kellene túlélnem bármit is.

Nekem a közösség és az elfogadás jelentik igazán a trefortos létet. Ezek azok, amelyek nem múlnak el, mert nem múlhatnak el soha. Ahogy nem múlhat el a hálánk sem, amit azok iránt érzünk, akik végig segítettek minket ezen az úton. A tanáraink iránt, akik szabad idejüket sem sajnálva fogták a kezünket, és mindenben számíthattunk rájuk. Akik olyan csodálatos emberek, amilyenből nagyon kevés van. Akik nem csak a könyveket akarták a fejünkbe préselni, hanem mankókat adtak az élethez, akiktől életünk talán legfontosabb mondatai származnak. Többet tanultunk tőlük, mint azt most még felfoghatnánk.

Köszönjük, és ígérjük, nem felejtünk. Nem felejtjük el a Trefortot, nem felejtjük el, hogy itt nőttünk fel, és nem felejtjük el ennek a hat évnek egyetlen fontos pillanatát, alakját, vagy gondolatát sem.

Akkor hát, ahogy egyik mesterünk mondaná: hajts, kocsis!

(A június 15-i búcsúztatáson elhangzott beszéd Kovács Boglárkától (12. c))