Életkorát tekintve Badics nemzedékéhez tartozott, még a ’80-as évek derekán Bartal Antal tanárjelöltjeként ismerte meg az intézetet, s az intézetet, s igazgatói kinevezését mintegy tízéves vezetőtanári tevékenység előzte meg. Pedagógiai koncepciójában Kármán köréhez tartozott, s ezen túlmenően a gyermeklélektannak volt művelője Ranschburg Pál és Nagy László oldalán. Több egyesületnek volt választmányi tagja, így a Magyar Gyermektanulmányi Társaságnak, az Országos Közegészségügyi Egyesületnek és a Budapesti Philológiai Társaságnak. Sok tekintetben éppen ellentéte volt a tanároktól és diákoktól egyaránt nagy tiszteletnek örvendő határozott és mindig következetes, sőt kissé kemény vezetői stílust képviselő Badicsnak, s bár ő liberálisabb volt, de alapvetően jóindulatú természete ellenére hangulataiban sokkal inkább szélsőségesen változó, nem eléggé határozott volt, s az utolsó években megromlott idegzete is hozzájárult ahhoz, hogy elődjénél sokkal kevesebb tiszteletet tudott kivívni magának iskolai környezetében.
A Tanácsköztársaság idején leváltották, majd 1919 augusztusában visszahelyezték gyakorlógimnáziumi igazgatói státuszába. Rossz idegi állapotára hivatkozva előbb rövidebb, majd hosszabb időre betegszabadságot kért, végül 1920-ban nyugdíjaztatta magát.