(1911-től 1919-ig volt iskolánk tanulója)
Emlékezés gimnáziumi éveimről
Szívesen teszek eleget annak a felkérésnek, hogy idézzek fel emlékeket a „Mintagimnáziumban” végzett tanulmányaimról. Szívesen teszem ezt, mert hálával tartozom e nagymúltú és bátran kezdeményező iskolának a neveléséért, amelyben részesültem, és szeretettel gondolok rá. Neveléséről szólok, és nem csupán oktatásról, mert a legnagyobb szellemi érték, amit kaptam, és ami egész életem alakulására kihatott az önálló gondolkodás képességének a kifejlesztése, valamint a dolgok reális szemléletének az elsajátítása volt. Neveléséről, persze, az iskolában senki sem beszélt – ezt a család feladatainak minősítették – mégis hatékonyan nevelt a Mintagimnázium anélkül, hogy beszélt volna róla.
Tanáraink túlnyomó többsége nem prelegált, nem előadásokat tartott, hanem jól átgondolt kérdésekkel vezetett rá minket az új ismeretekre. Szinte észrevétlenül adagolták azokat a tényeket, amikre nem lehetett rájönni. Úgyszólván minden óra izgalmas szellemi torna volt, és óránként ismételten részesültünk – bocsánat a kifejezésbeli anakronizmusért – a mini-felfedezések örömeiben. A felnőttek számára közismert dolgok és összefüggések nagy része úgy került a tudatunkba, mintha mi fedeztük volna fel őket.
Noteszből feleltetés a vérbeli mintagimnáziumi tanárok óráin ismeretlen volt. Elmaradt – de nem hiányzott nekünk – a rendszeres felelési drukk. Kényszerítve éreztük viszont magunkat az osztály kollektív munkájában való részvételre, de önkéntes jelentkezés alapján. Személyiségünk megbecsülésének éreztük, hogy nem parancsra kell felelni, hanem akkor szólhattunk, ha volt mondanivalónk. Tanáraink azért megtalálták a módot azoknak a munkára szorítására is, akiknek túl ritkán volt mondanivalójuk. Megtanultuk e módszerből, hogy ugyanazon premisszákból nem mindenki jut azonos következtetésre, és nem minden hazugság, ami nem felel meg a valóságnak. Megszoktuk, hogy figyelmet fordítsunk mások kijelentéseire, és ha indokoltnak véljük, vitába is szálljunk azokkal. Elsajátítottuk azt, hogy a dolgokat többoldalúan és reálisan szemléljük.
Vizsgák nem voltak, hanem összefoglalások, amelyekben tevékeny közreműködésünkkel került áttekintésre valamely egységes szempont szerint a tananyag. Emlékszem, pl. az egyik történelemi összefoglalóra, amelynek a fő kérdése az volt: sötét-e a középkor? A jól feltett kérdésekre válaszolva világosodott meg előttünk, hogy milyen különbség van egy korszaknak belülről és utólag kívülről való szemléletében.
Az iskolai órák – szándékosan kerülöm e vonatkozásban a tanóra szót – izgalmas, noha fárasztó szellemi mérkőzések voltak. Ha aktívan részt vett az ember ezeken, akkor keveset kellett utána otthon tanulni. A legtöbb tárgyból elegendő volt a saját jegyzetet átnézni. Noha elég jó tanuló voltam, nem egy tantárgyból nem is ismertem a tankönyvet.
Ma is – több mint félévszázad távlatából – szép emlékeim vannak Újházy tanár úr történelemóráiról, Czebe tanár úr latin és görög óráiról, Császár tanár úr magyaróráiról, Fest tanár úr németóráiról. Emlékszem, hogy néha titokban néztem zsebórámat, bárha ne fejeződnék még be az óra. Nagy hatással volt gondolkodásomra Demény tisztelendő úr, aki nem a katekizmust magoltatta velünk a hittanórákon, hanem dialektikus gondolkodásmódra nevelt, persze idealista dialektikára. De Szíjártó tanár úr fizikaóráin olyan világos kép bontakozott ki bennem az objektív világról, amely jól megalapozta a világot a maga valóságos mivoltában szemlélő materialista gondolkodást.
Ilyen szavakat, persze, mint „dialektika” és „materializmus”, nem hangoztattak az iskolában, de a nevelés szelleme ezeknek megfelelő gondolkodásmódot oltott belénk. Később, amikor mélyebben és tudatosan megismerkedtem a dialektika és a materializmus fogalmával, eszméletem rá arra, hogy az a szemlélet, amelyet az iskolában névtelenül kapott ösztönzések alapján magamban kialakítottam, valójában dialektikus és materialista volt. Kissé úgy jártam, mint Moliére Úrhatnám polgár c. színművének egyik szereplője, aki meglett korában ismerkedvén meg a próza fogalmával, meglepetten mondja: nem is tudtam eddig, hogy prózában beszélek.
Filozófiai vonatkozásban az oktatás eklektikus volt. Egyaránt elhangzott Isten létének bizonyítása, valamint a mitológiával kapcsolatban az a kijelentés, hogy „a vallásosak ma is hisznek Istenben”.
Nem tudnám megmondani, melyik tanáromnak milyen volt a világnézete – s ez a kérdés gimnazista koromban fel sem merült bennem. De a mintagimnázium szellemét magáévá tevő tanárok – filozófiai nézetüktől függetlenül vagy talán éppen ezek burkolt alátámasztására – a valóság reális szemléletére, önálló gondolkodásra, bíráló megítélésre, véleményalkotásra és a szellemi értékek megbecsülésére neveltek. Ezzel olyan maradandó értékeket adtak számomra, amelyek félévszázad alatt, a mai gyorsan változó világban sem devalválódtak.
Voltak támpontok arra is, hogy megítéljük a tanári kar zömének magas szellemi színvonalát. Néhány tanárunk nem érte el ezt a szellemi színvonalat. Emlékszem egyik természetrajztaná¬runk¬ra (egy akkori korifeus rokona volt), aki késve szokta megkezdeni óráit, sőt, ha utolsó óra volt, haza is engedett (mindaddig, amíg ezért – nagy bánatunkra – az igazgató úr a fejére nem koppintott). Tanórája sokszor úgy folyt le, hogy felolvastatta velünk a tankönyvet. (Ma is emlékszem mennyire blamáltam magamat, amikor a „farost” szóról azt hittem, hogy a görög „fárosz” szó tárgyesete, és „fároszt”-nak olvastam.) De még e tanár hanyagsága is kulturális jellegű volt: azért késett az órákról, mert a tanári szobában nagyon elmerült egyik osztálytársunk hegedűjátékának az élvezetében, akiből később világhírű karmester lett. Ez a fiú előttem ült a padban, és más órákon is előfordult, hogy operaáriákat dúdolt halkan, a pad alatt dirigálva hozzá. Néha nehéz volt választanom a tanóra és a dúdolás nyújtotta szellemi élvezet között. Volt úgy, hogy utóbbit részesítettem előnyben. Ma is fájó emlék, hogy ezért egy nagyon tisztelt tanárom dúdoló „kobold cinkosának” nevezett. Ettől kezdve csak kevésbé tisztelt tanár óráján részesítettem előnyben a halk éneket a tanár szavai helyett.
Jól tudtuk mi, diákok, hogy a kir. tankerületi főigazgatóság rossz szemmel nézte a mintagimnázium modern módszereit, valamint haladó szellemét, és igyekezett ezt a többi gimnázium régimódi átlagához közelíteni. Iskolánk szellemét mi, diákok, azáltal is megtanultuk becsülni, hogy néhány idős tanárunk nyugdíjazása miatt, ill. a Tanácsköztársaság megbukása után politikai okokból eltávolított tanárunk helyett más iskolákból áthelyezett tanárok vettek át egyes tantárgyakat. Tudtuk, hogy ezek a maguk körében tiszteletre méltó férfiak voltak, de szürke, „kincstári” tanóráik nem tudták figyelmünket lekötni. Becsületesen törekedtek oktatni, de nevelő hatásuk vajmi kevés volt. Emlékszem egyik – egyébként derék – ilyen tanárunkra, akinek tanórái szürkeségét elődje óráinak szellemi mozgalmasságához hasonlítva, gyakran nevetgéltünk – noha semmi nevetségeset sem tett. Egyszer – kiborulva – megkérdezte: mit nevetünk, talán a gatyamadzagja lóg ki? Csak egymás között suttogtuk, hogy a „szellemi gatyamadzagja” indít nevetgélésre.
Magam is tapasztaltam, hogy milyen nagy szerepe van a tanárnak a pályaválasztásban. Noha, mint utóbb kiderült, kémiára van hajlamom, mégis fizikusnak iratkoztam be az egyetemre, mert kiváló fizikatanáraim a gimnáziumban annyira megkedveltették a fizikát, hogy az iskolán kívül is a fizikakönyveket bújtam. A nevelést elhagyó természetrajztanárunk úgyszólván semmit sem mutatott meg a kémiából. (Igaz, persze, hogy az akkori tantervekben a kémiának vajmi kevés hely jutott.) Csak az egyetemen ismertem meg igazán a kémiát, és szerettem meg; a 2. évfolyamban tértem át a fizikáról a kémiára mint fő szakra.
Iskolánk centenáriuma alakalmából jólesően gondolok arra, hogy olyan szemléletet és gondolkodásmódot adott útravalóul, amely munkaeszközként több mint félévszázadon át hatékony maradt.
Az idők folyamán persze a gyakorlógimnázium is hullámhegyeken és hullámvölgyeken ment át – hasonlóan, mint minden már intézmény. De fő vonalaiban híven őrizte alapítóinak a hagyományait, és minduntalan előre tört. Ma egyike azon iskoláknak, amelyekből kiindulva országszerte érvényesülnek a korszerű oktatás és nevelés módszerei.
Kívánom, hogy iskolánk jelenlegi fejlődése tartós legyen, és a régi jó hagyományokat az új társadalmi célokkal és korszerű módszerekkel ötvözve egyaránt maradandó mintául szolgáljon a diákoknak és a tanárjelölteknek. Lássa el őket el nem évülő munícióval, amelynek révén tudásukat és magatartásukat egész életükön át úgy tudják alakítani, hogy az korszerű maradjon, és jól összehangolja egyéni érdekeiket a társadalom igényeivel.