(1948-tól 1951-ig volt iskolánk tanulója)
Emlékeim a Trefort utcai iskoláról
Eőry Attila az iskola egyik legnehezebb időszakában volt annak tanulója. Sorsa – sok iskolatársához hasonlóan – 1951-ben, három év után a kényszerű iskolaváltás lett. Nem akart volna elmenni máshova, de az országban végbemenő politikai változások a Trefort életét is felforgatták. Eőry Attila 2011-ben, hatvan év elteltével így emlékezett vissza az itt töltött három esztendőre.
1948-ban fejeztem be az – akkor négy osztályos – elemi iskolát színjeles bizonyítvánnyal. Szüleim úgy gondolták, ez az eredmény feljogosít, hogy egy jobb gimnáziumban tanuljak tovább. A Trefort utcai nagyhírű Mintagimnáziumra esett a választás. A felvételi vizsgát egy negyedórás beszélgetés helyettesítette, melyen dr. Újhelyi Sándor igazgató úr faggatott tudásomról és terveimről. Szeptemberben negyvenegy társammal együtt kezdtem a Trefort utcában az akkori iskolareformmal bevezetett általános iskola ötödik osztályát. (1872-től 1948-ig ez a gimnázium első osztálya volt.)
Tanárainkat kiemelkedő szaktudás és liberális polgári szellem jellemezte. Osztálytársaim kevés kivételtől eltekintve jobb módú, a felső középosztályhoz tartozó szülők gyermekei voltak. Mindez nagyon szúrhatta a hatalom szemét, különben miért távolította volna el egy éven belül csaknem a teljes tanári kart és miért számolt volna fel fokozatosan majd’ teljesen évfolyamokat. A bomlástól külsőleg még érintetlennek látszó első tanév maradt meg világosan az emlékezetemben, a későbbiekre már halványabban emlékszem. Osztályfőnökünk egy sovány, őszülő hajú férfi, dr. Bernolák Kálmán volt, aki matematikát tanított. Később, úgy tudom a Műszaki Egyetemen kapott állást, és főképpen fénytannal foglalkozott. Irodalmat („magyart”) dr. Szabó Mihálytól tanultunk, aki szelíd, nyájas stílusú bácsinak mutatkozott, a számonkérésben viszont annál szigorúbb volt. Szinte látom mozdulatát, ahogy elővesz egy fésűt, és anélkül, hogy a beszédét megszakítaná, gondosan eligazgatja gyér fürtjeit. Gyakran jelent meg kíséretében egy-egy példásan kiöltözött, merev tartású és szemmel láthatóan elfogódott fiatalember, hogy gyakorlatot szerezzen a tanításból. Szabó tanár úr sohasem vonult teljesen háttérbe, és ha szükségét látta, mindig átvette a szót. Még a tanév kezdetén döntenünk kellett, melyik idegen nyelvet óhajtjuk tanulni. A többség természetesen az angolt (dr. Berg Pált) választotta, a jól értesültek (vagy elkötelezettek?) az oroszt, a maradék pedig – közöttük én is – már nem tudom miért, a franciát. Dr. Semjén Gyula a játékos nyelvtanítás hívének bizonyult, nála beszélgetéssel és énekléssel telt az idő: „… a hídon, a hídon táncra perdül Avignon…” – a francia szöveget már nem tudom. Egy évvel később Semjén tanár urat a kirúgással felérő büntetés érte: oroszt kellett az egész osztálynak tanítania, anélkül, hogy tudott volna oroszul. Az angol- és a franciatanítást hosszú évekre száműzték az iskolából. A nyelvekhez hasonlóan a hitoktatás is három csoportban folyt. A kevés protestáns és a nyolc-tíz izraelita vallású fiú elvonult, bennünket, katolikusokat pedig dr. Pivárcsi István főtisztelendő úr vett szárnyai alá. Már idős, nehezen mozgó férfiú volt, lilában játszó szájszéle és orcája előrehaladott szívbetegségre utalt. Húsvétkor még lelkigyakorlatot vezetett a Horánszky utcai zárda kápolnájában, utána már egy fiatal, barátságos szerzetes helyettesítette, akinek nevét, szégyenemre, elfelejtettem. Máig tudom viszont a Jákob pátriárka tizenkét fiát felsoroló versikét: Ruben, Lévi, Simeon,/ Juda, Isszakár, Zebulon,/ Dán, Gád, Nafthalin,/ Áser, József, Benjámin.
A földrajztanárunk hivatalosan Solt Gyula volt, de vele ritkán találkoztunk, mert sűrűn betegeskedett, az órákat csaknem mindig gyakorló tanár tartotta. Az ének és rajz nem volt valamiféle kiegészítő tantárgy, sőt az előbbihez szégyenletes emlékem fűződik. Kalmár Márton tanár úr az unalmas szolmizálás után klasszikus zenét énekeltetett velünk és nagyon szigorúan osztályozott. Egy alkalommal nem készültem fel a Hovanscsina egyik dallamából és szövegéből, és persze felelnem kellett. A dal refrénje helyesen így hangzik: laaadu, laduuu…, én pedig így rögtönöztem ezt alighanem rémítően hamisan: luuudi, ludiii…Kalmár tanár úr szarkasztikus mosollyal hallgatta végig az előadást, majd az általános kuncogás közepette elégtelennel jutalmazta. Aztán őt is utolérte a végzet. Az éneket felszámolták, Kalmár tanár úrnak pedig, bár nem értett hozzá, egy ideig rajzot kellett tanítania, mígnem ezt a tárgyat is megszűntették. Rajzolni az első évben Marcell György festőművésztől tanultunk. A nagy rajzteremben kötetlenül folyt a munka, a tanár úr körbejárt, és kinek-kinek javítást javasolt, de anélkül, hogy kritikát fogalmazott volna. Az egyik sarokban az állványon egy kép függött, melyet, mikor ideje engedte, Noémi lányáról készített. A tanár úr vállig érő hosszú hajat viselt, ami abban az időben szokatlan jelenség volt, egyik szemgödrét fekete szemüveglencse takarta, és miközben rajzoltunk, mindenféléről színesen beszélt. Tagja volt valamilyen kórusnak, amely egyszer Bulgáriában szerepelt, és álmélkodva hallgattuk, hogy a bolgár bólintva mondja azt, hogy nem, és fejét rázva azt, hogy igen. A testnevelést Kolozs Ferenc vezette egy ideig, aki a kézilabdát részesítette előnyben, később pedig Becsy Zoltán, aki a kosárlabdát. Ez utóbbi olyannyira közkedvelt sportág lett, hogy a tanév végén az érettségizettek a többi osztály válogatottjával vívtak mérkőzést, így búcsúzva el az iskolától.
Amikor a hatodik osztályba léptünk (1949), már megszületett a döntés az iskola átszervezéséről. Nem indítottak ötödik osztályt, átalakították a tanrendet, a tanári kart pedig szinte teljesen kicserélték. Amikor hetedikesek lettünk, akkor is mi maradtunk a „legkisebbek”, de természetesnek véltük, hogy majd a nyolcadik általánost is, utána pedig az első gimnáziumot is a Trefort utcában végezhetjük. Nem így történt, a hetedik után szélnek eresztettek bennünket, az 1956-ban érettségizettek tablóján nem a mi arcaink láthatók.
Időközben az iskola szelleme teljesen átalakult. A fényes szelek fuvallata átjárta a gimnáziumi osztályokat, dekoráció borította el a tantermeket Lenin, Sztálin és Rákosi képével és bölcs mondásaival. Szinte minden hétre jutott egy-egy gyűlés a tornateremben, hol ünnepelnünk kellett valamit vagy valakit ütemes tapssal, hol elítéltük a belső ellenség aknamunkáját, hol tiltakoztunk az imperialisták háborús uszítása ellen. Bizonyára meg nem érdemelten takarja felejtés néhány akkori tanáromat, de kettőjük kivételével nincs előttem alakjuk, arcuk, beszédük. Dr. Jablonkay Pál tanította a természetrajzot. A számonkérésre egyszerű tesztet rendszeresített. Tudnivaló, hogy akkoriban a hetes osztályzat volt a kitűnő, az egyes pedig az elégtelen. A dolgozathoz hét kérdést tett fel, amire egész mondatokkal vagy felsorolásokkal (például növényfajták nevével) kellett válaszolnunk. Hét jó feleletért járt a hetes osztályzat, amit, ahogy emlékszem, senki nem ért el. Az értékelés az „aranyköpések” felolvasásával végződött. Egy ilyenre emlékszem, valaki „nőszirom” helyett ezt írta: „lószirom”. A tanár úr sokszor tartott órát a szabad természetben, olyankor a tanulás futballal vagy számháborúval zárult. Két éven át dr. Kerényi Károlyné volt az osztályfőnökünk, aki, mint sokak számára ismert, a latin és a görög nyelv tudósa volt. Most, több mint hatvan év múltán tudom csak igazán sajnálni, hogy nem a két klasszikus nyelvet, hanem egyedül csak a magyar irodalmat tanította nekünk. Mint minden igazán jó pedagógusnak, neki sem kellett fegyelmet tartania. Szerette azt is, amit, és azt is, akiről tanított. Ki tudja, miért, őt egymás közt és otthon is Stanci néninek hívtuk. Ő maga erről egy szülői értekezleten értesült, amelyen lestancinénizték. Humorral, megjátszott felháborodással tette szóvá ezt előttünk másnap a magyar órán. Amennyire tőle telt, igyekezett megkönnyíteni átlépésünket egy új iskolába, meglehetősen „feljavított” bizonyítvánnyal vettünk tőle búcsút hetedik osztály végén.
Befejezésül megkísérlem felsorolni egykori osztálytársaim nevét. Ajtai, Antalffy József, Balassai, Beér, Bugár, Csillag Péter, Deutsch, Durucz Elemér, Ebergényi, Fabinyi, Füredi János, Füstös, Gabos András, Gál, Gelléri András, Gergely, Gyomai, Jenik, Kéri, Lakner, Maróti András, Maróti Sándor, Medák, Müller, Nemessányi, Pilinyi Gusztáv, Rabek, Rékassy Csaba, Surán, Szabó Imre, Székessy Vilmos, Szomolányi, Varga, Vető, Vásárhelyi István, Végh, Wagner János. Összesen 37 név a kezdeti 41-ből. A hetedik osztály végére már harmincnál kevesebben maradtunk. Két osztálytársammal később az érettségiig ugyanabba az iskolába jártam: Füredi Jánossal, aki neves pszichiáter lett, és Szabó Imrével, aki pedig autóvezetőként dolgozott (2008-ban meghalt). Tudok még Rékassy Csabáról: kitűnő grafikusművész lett, fiatalon halt meg. Wagner Jánossal egyszer, valamikor régen találkoztam: ő is, mint édesapja, festőművész és tanár.