Bartal Antal akadémikus 1855-ben a bécsi egyetemen görög-latin szakos tanári oklevelet szerzett, 1855-től Bécsben a josephstadti főgimnázium gyakorlótanára, 1856-tól az ungvári főgimnázium tanára, 1858-70-ben a pesti r. k. főgimnázium tanára, 1868-ban egyetemi magántanár klasszika-filológiából, 1868-tól a pesti egyetemen a római klasszika-filológia című tárgykör magántanára, 1872-től a tanárképző intézet és a gyakorló főgimnázium igazgatója, 1890-ben nyugalomba vonult, 1902-ben a budapesti egyetem tudománydoktora.
ő indította meg 1871-72-ben az Egyetemes Philológiai Közlönyt Hóman Ottóval. Különösen tankönyv-, és szótárírói munkássága jelentős. Számos iskolai latin nyelvtant, olvasókönyvet és szótárt szerkesztett, illetve írt Malmosi Károllyal. Tudományos munkásságának fő műve 1902-ben jelent meg: A középkori magyarországi latinság szótára.
Bartal nehéz, küzdelmes időszakban került a tanárképző intézet majd a gyakorlóiskola élére. Mindkét helyen tanította a klasszikus nyelveket, sőt a gyakorlóiskolában igazgatói munkakörhöz képest szokatlanul magas heti óraszámban. Hetente elnökölt a tanárképzéssel összefüggő módszertani értekezleteken, neki magának is voltak tanárjelöltjei. Igazgatói működésének közel két évtizede az iskola hőskorát jelentette, a mindig újabb és újabb helyekre történő vándorlás keserves éveit, hiszen pályája végén már csak három esztendőt tölthetett az iskola számára véglegesen átadott Trefort utcai épületben.
Mindemellett Bartal jelentős szerepet vállalt a korabeli pedagógiai közéletben is. Tanácsaival, észrevételeivel segítette a kolozsvári tudományegyetem mellett megszervezett tanárképző intézet működésének kezdetét, részt vett az Országos Középiskolai Tanárvizsgáló bizottságban, ez utóbbinak haláláig alelnöke volt. A kiegyezés táján létrejött Országos Középiskolai Tanáregyesületnek egyik alapítója volt, később egy ideig alelnöke is, 1881-től pedig az Egyesület tiszteletbeli tagjává választották.
Bartal Antal rendkívül szerény, másokkal együttérző, segítőkész ember volt. Felismerte és támogatta a fiatal tehetségeket. Első tanárjelöltjei közül többen az iskola későbbi neves tanárai lettek, pl. Csengeri János, Badics Ferenc, Geréb József stb. Irántuk idős korában is atyai barátsággal viseltetett. A tehetségek kibontakoztatásában legnagyobb érdeme magának Kármán Mórnak a felkarolása és gyakorlóiskolai terveinek egyengetése volt. Bartal Antal emberségét, vezetői kvalitásait legszebben és leginkább életközelien Kármán Mór örökítette meg abban az emlékbeszédében, amit Bartal halálát követően, a Gyakorló-főgimnáziumi Egyesületben, 1910 tavaszán tartott. Hangsúlyozta, hogy 18 éven át kettőjük munkássága elválaszthatatlanul összefonódott. „Én sohasem tudtam meg tőle: hol született, hogy nevelkedett, mint küzdött. Én csak úgy ismertem meg, mint egy tiszta angyali lelket, akit a gondviselés mellém rendelt, hogy azt tegye meg, amit én meg nem tehetek… Én csak azt mondhatom, hogy ő elejétől fogva sajátos jósággal állott mellettem mindég úgy, hogy ha a külső körülményeket nézzük… nem is lehetne szigorúan megmondani, hogy ez iskolában mi az, ami Kármán, és mi, ami Bartal munkája. Két ember, akik személyes fejlődésüknél fogva, talán még tulajdonságuk, vallásos meggyőződésüknél fogva is ellentétesnek látszanak, a két ember – ha a döntő vonásokat, melyeknek történeti értékük van, kiemelem – itt kiegészítette egymást… Olyan jóságos embernek ismertem én, aki ebben az iskolában képviselője volt az egyesekről, a kicsikről, nagyokról egyaránt vallott gondoskodásnak.”
Bartal Antal búcsúja az iskolától