(1914-től 1922-ig volt iskolánk diákja)
Drága, öreg iskolám…
Megtiszteltek azzal a felkéréssel, hogy emlékezzem a falaid közt eltöltött időkre. Jogcímem erre az, hogy éppen 58 éve léptem be a Trefort utcai portán, és kerek félszázada hagytam azt el – büszkén lobogtatva friss érettségi bizonyítványomat. Manapság divatossá vált a fin de siécle berendezési tárgyait összegyűjteni. Hogy nem is szépek? De régiek, egyfajta múltat képviselnek. Így keresem én is a múltat, amely már-már történelem. És a kor is történelmi: az első világháború, a két forradalom, a „fehér” kurzus korszaka. Persze, mi valójában kevesebbet éreztünk a viharokból, mint a nagyok, hiszen fiatalok és boldogok voltunk.
Amikor a Szentkirályi utcai kis földszintes elemi iskolából két társammal, Lossonczy Tamással és Schranz Dénessel – mai napig is barátaim – átköltöztünk a szemben lévő méltóságteljes, hatalmas téglaépületbe (ilyfajta iskolát, mint a Trefort többet épített a 70-es években), megilletődve tapasztaltuk az új iskola más légkörét. A józsefvárosi kisiskola lurkóját ugyancsak meglepte, hogy a „Mintában” őt minden tanár úr szigorúan magázta. Ez az iskola rendjéhez tartozott – egészen addig, míg 1921-ben új, más stílusú igazgatót nem tettek az iskola élére, aki nyersen letegezett minket, holott akkor már 17 éves fiatalemberek voltunk.
Osztályfőnökünk, Geréb József, a neves klasszikafilológus, író és fordító, a latint, majd később a görög nyelvet oktatta. Akkor már fehér szakállával, szálegyenes termetével ugyancsak impozáns jelenség volt: természetesen hamarosan megkapta a „Zeusz” nevet. Fia, Geréb Pista, osztálytársunk, színjeles tanuló. Apja mindig Ön-nek szólította őt is: „Geréb, folytassa betéve: Integer vitae…” És a kis Geréb folytatta, mi pedig soha egy pillanatig sem gondoltuk, hogy Zeusz olyat kérdez, amiről sejti, hogy fia tudja…
Egyszer viselkedtünk tiszteletlenül Zeusszal szemben. Talán hatodikosok voltunk, és Geréb kivételesen német órát tartott (Fest Sándor helyett). Meg akart győzni minket a nyelv varázsáról, és Schubert dalokat énekelt. De hangja már tremolózott, a szép Heine-i szövegek már botladoztak az el-elcsukló melódiában. A gyerekek kegyetlenek. Nevettünk. Hiába, Zeusznak nem szabad leszállnia az Olimpuszról, hacsak nem bika, aranyeső vagy hattyú alakjában. Észrevette. Megigazgatta Rip-i szakállát, és többé nem énekelt.
A nyolc év alatt három matematikatanárunk segített a legegzaktabb tudomány megismeréséhez: Kármán Ferenc, Juvancz Ireneusz és Kronberger Ede. Ez utóbbiról csak azt az emléket őrzöm, hogy könnyed, elegáns férfi volt – nagyvilágiasnak nevezném, ami annyira megragadja a fiatalokat. Kármán Ferenc atyja az iskolának is szellemi apja, a magyar pedagógia első nagy művelője: Kármán Mór, testvére pedig Kármán Tódor, az aerodinamika világhírű tudósa, az amerikai, a japán kormány tanácsadó szakértője. Mindebből azt kellene következtetni, hogy tanárunk a legkedvezőbb csillagzat jegyében vállalhatta nemes hivatását. Ám az egyébként kitűnő matematikusból hiányoztak az azzal egyenrangú pedagógus kellékei. Erősen raccsolt is, és így Kármán Ferencből nyomban Kaji Feji lett. És ez ártott a tekintélyének. Mégis néhány igen jó diák került ki keze alól. Amikor Kármán a harctérre ment mint tartalékos tiszt, nyomában a különös nevű Juvancz Ireneusz lépett. Sovány, szemüveges, kissé száraz, rendkívül igazságos ember. Politikai meggyőződéséért szenvedett: 1919 után már nem taníthatott. A fekete táblára írt. Háttal az osztálynak. Valaki rendetlenkedett. Juvancz rögtön néven szólította. Honnan tudta, ki a bűnös? Azt mondta: mindent látok a szemüvegem tükrében. Nem így volt, persze. Jó pszichológusként ismerte az osztályt.
Balázs tanár úr… Vajon mi volt a keresztneve? Persze: Pityu! Mit is adott elő? Úgy emlékszem, természetrajzot. Nagyon sebesen beszélt, és számtalanszor tűzdelte meg szavait egy-egy „ugyebár”-ral. Szórakoztatásunk tehát készen állt: fogadásokat kötöttünk, hányszor hangzik el egy óra alatt az „ugyebár”. Ötvenszer-hatvanszor biztosan.
Pascal szerint az „én” gyűlöletes. Igaz, valóban. Ám ezekben a visszaemlékezésekben nem lehet teljesen elvonatkoztatni a szubjektivitástól. Elnézést kérek, ha magamról is szót ejtek. Egyszer olyan balszerencsés voltam, hogy egy grófi társammal vívtam box-párbajt. Utána egy darabig nem látogathattam az iskolát. Nem holmi sebesülés miatt, hanem mert az igazgató eltiltott a fegyelmi eljárás befejezéséig. De kegyelmet kaptam. Csupán a bizonyítványomba került a magaviseletből 3-as – „kevésbé szabályszerű”. Ez újdonságnak számított iskolánk történetében…
Nagyon szeretett tanáraink közé tartozott Császár Ernő – a „kis Csaszi”, mert bátyjától, az ultrakonzervatív Császár Elemértől így különböztették meg. Csaszi a szép magyar ejtésre is nagy gondot fordított, ilyen gyakorlatokat végeztetett, megelőzve, ekként persze csak szegény körben, magát Kodály Zoltánt.
Geduly Olivér más iskolából került át, és azt hiszem, csak ideiglenesen. Biológusként sok kirándulásra vitt minket, pompásan éreztük magunkat körülötte, miközben zsákba gyűjtöttük a gőtéket és szalamandereket. (Gondolhatják, mennyire örültek szüleim, amikor otthon a kádban úsztattam szerzeményemet).
Wagner József szelíd, szomorú férfiú, görögös is volt és muzsikus is. Az iskola tornatermi harmóniumán improvizált. Ezen a harmóniumon játszott, ha nyitva találta, az órák szünetében a fölöttem járt Sebestyén Gyuri is – később George Sebastian- ként a párizsi opera karnagya. Most is fülembe zeng Verdi Otellójának viharjelenete, amely pompásan szólalt meg keze alatt.
Rónai Kázmér a rajzot oktatta, és így kevés dolgom volt vele. Igazi művész az iskolában is: a képzőművészetekhez húzó társaim nagyon szerették. Szabó Dezsőre – nem az író – tisztelettel néztünk. Később egyetemi tanár lett Debrecenben, de már nálunk is egyetemi előadásokat tartott történelemből – az előadott anyag jobban érdekelte, mint a mi tudásunk. Természetesnek tartotta, hogy amúgy is érdeklődéssel szívjuk fel a történelmi matériát. Járkált a teremben, olykor hófehér zsebkendőt vett elő, szélesen meglobogtatta, és akkorát fújt bele, mint holmi seckingeni trombitás.
Tornatanárunk kettő akadt a nyolc esztendő során. Az első, Pischinger nevű, helyettesként működött. Magas fiatalember, aktív sportoló. Balszerencséjére játszott is abban a MAC csapatban, amely akkor 13:1 vagy 13: 2 arányban vereséget szenvedett az MTK-tól. Mi sem természetesebb, mint hogy a meccs utáni napon a tornaterem falán, padlóján, szerein krétával írva megjelentek a fatális számok… Második tornatanárunk Martos János, rekedt hangú és szigorú férfi. Sajnos, a szertorna korát éltük, és kevés időt töltöttünk a szabad levegőn végzett gyakorlatokkal, sporttal.
Alszeghy Zsolt volt utolsó tanárom, akivel az iskola elhagyása után találkoztam, 47 évvel az érettségi után: és ő ismert meg az utcán! Persze, már agyon idősen, de a szellemi ember kutató tekintetével érdeklődött: mi is lett belőlem… Nyomban A vén cigány francia fordításáról beszélt, és később írt is erről. Őrzöm a levelet: „Kedves tanítványom, barátom…” A széles látókörű, mélyen analizáló, nagy műveltségű professzor szólalt meg utoljára előttem. Gondolom, úttörő volt abban, hogy képzőművészeti ízlésünket is igyekezett ébreszteni, csiszolni. Feladatul adta: nézzünk, válasszunk egy képet a Szépművészetiben: írjuk le, adjunk számot a benyomásainkról.
Tanáraink után essék szóosztálytársaimról is! Nagyon kevesen maradtunk. Idehaza tán öten- hatan. Külföldön is csak kettőről, háromról van tudomásunk. A végleg eltávozottak közül nem feledhetem Rózsahegyi Lacit – a nagy paraszt-színész, Rózsahegyi Kálmán fiát – , aki megjárta a Bor-i poklot, hogy meggyötörten hazatérve itt haljon meg. Simon Ferit, az odaadó, hű barátot, egyikét a Don-kanyarra hurcol áldozatoknak. Nékám Sándor Chicago-ban egyetemi tanár, – haza szokott látogatni. Jogtudós és szerény férfiú. De velünk van Lossonczy Tamás, lelkes hívője az emberi igazságnak és a modern művészetnek. Remek festő, aki a harmincas években eszméiért börtönt viselt. Egy másik osztálytársunk – már nem él – Hajagos Tibor védte mint ügyvéd. Kasselik Gazsi is művész. Előttem ült, és számtalan apró ceruzájával, pasztelljeivel rajzolt, festett, álmodott a papíron. Azt szokta mondani, hogy én „súgtam ki” a nehéz feleletek óráján… No, de engem ki súgott ki? Két kiváló orvos: Schranz Dénes orvosprofesszor és Schramek József SZTK főorvos, itt élnek Pesten, és a neves építészmérnök: Heim Ernő.
Iskolánk jogos önérzettel keresi kiváló, híressé vált növendékeit. Van ilyen bőven. De legyen szabad még egy pillanatig elelmélkednem a híresség fogalmán. Hogyan lesz híres valaki?
Voltam jogász, tisztviselő, tanár, meg versenyző sportoló, tanultam, dolgoztam, fáradtam, igyekeztem: nem vett rólam tudomást a világ. Idestova két esztendeje egy tehetséges TV szerkesztő képernyőre vitte a Bar Kohba játékot. Felkértek az ebben való részvételre, szereplésre. Meg is buktam (ha nem is az én hibámból). Egy csapásra, 10 perc alatt országos hírre vergődtem, – milliónyi TV néző személyes ismerőse lettem. Százszámra írtak leveleket. Aztán pótvizsgára (UV-re…) bocsátottak. Azon átmentem. De akkor már nem érdekeltem senkit. Nos, ilyen a hír! És tán a világhír is. Iskolánk érthetően büszke a nagyjaira. Én azonban azt kívánom centenáris iskolámnak, hogy a hagyományokat őrző kiváló tanári grémiuma egy-két világhíresség mellett sok-sok, az életben becsülettel beváló fiatalembert bocsásson útjára…