(1938-tól 1946-ig volt iskolánk diákja)
Beszélgetés a hídépítő egykori “mintás” diákkal (2009)
A hídépítő egykori mintás diák Penkala Tibor 1928-ban született középosztálybeli családban szülei második gyermekeként. Apja bíró volt. A szülők a polgári liberalizmus szellemében éltek, illetve nevelték gyermeküket. Húsz évvel korábban már született egy gyermekük – aki egyébként szintén a Mintagimnáziumba járt, és Teller Ede osztálytársa volt –, ő azonban 1927-ben, 19 éves korában meghalt. Penkala Tibor tízéves korában szülei azért választották számára a Mintagimnáziumot, mert ettől az iskolától remélték a családi nevelési elvek, hagyományok továbbvitelét. Szóba jött, hogy egyházi gimnáziumot válasszanak, azokról azonban kissé negatív véleményük volt. A középiskola kiválasztásában szerepet játszott az is, hogy a szülők ismeretségben voltak a Pruzsinszky családdal. Pruzsinszky János 1914-től 1919-ig az iskola igazgatója volt, unokája pedig Penkala után két évvel, 1940-ben iratkozott be a gyakorlógimnáziumba. Egy meleg nyári napon Thököly úti lakásában beszélgettünk Penkala Tiborral, aki 1938-tól 1946-ig volt iskolánk tanulója.
– Iskolás éveimre a Horthy-korszak nyomta rá a bélyegét annak minden jellemzőjével együtt. Természetes volt számunkra, hogy a tanítás minden nap a magyar Hiszekegy elimádkozásával kezdődött, és egy hálaadó imával zárult. Többségében katolikusok jártak az osztályunkba, de voltak protestánsok, és volt elég sok (13) zsidó is. Akkoriban természetes volt, hogy mindenki mindenkiről tudta, hogy ki milyen vallású (ez a második világháború előtt még az évkönyvekben és az anyakönyvekben is nyilván volt tartva – a szerk.). A katolikusokhoz egy pap jött hittan órát tartani, a zsidó vallásúakhoz pedig egy rabbi. Semmiféle felekezeti viszály nem volt köztünk, a legteljesebb barátságban éltünk az iskolában. Negyvenötben megtudtuk, hogy némelyik tanárunkat vélt vagy valós nézetei miatt feljelentették. (Az osztálytársak között ilyesmi nem fordult elő.) Például Temesy Győzőt azért, mert történelemtanárként a tizenkilences proletárdiktatúrát elítélte, bár a negyvenes években a történelemkönyvek is ezt tették. Pivárcsira pedig, aki hittanár volt, talán ráfogtak valamit, és azért súgták be, de erről nem sokat tudhattunk. Érdekes viszont, hogy Schidella Istvánt nem, aki pedig – tulajdonképpen tréfásan, de mégis tanári fegyelmező eszközként – gyakran használt a zsidók számára elég erős kifejezéseket órán. Ugyanakkor azonban a zsidó származású, illetve vallású tanulókkal és szüleikkel nagyon harmonikus és megértő volt a viszonya. Előfordult, hogy sorra idéztek be bennünket az Andrássy út 60-ba kihallgatásra, ahol olyan kérdésekre kellett válaszolnunk, hogy melyik tanár mit mondott, mit nem mondott, hogyan viselkedett stb. A zsidók később többnyire zociáldemokraták lettek, a katolikusok pedig többnyire kisgazdapártiak.
– Kik azok a tanárok, akikre ma is szívesen emlékszik?
– Mindenekelőtt Kerecsényi Dezső, aki magyar szakos volt. Kitűnően megtanította, hogyan kell értelmesen és szabatosan megfogalmazni a gondolatainkat. Megtanított annak szeretetére is, hogy világosan, tagoltan, szép magyarsággal írjunk, bármiről is legyen szó. Mérnökként ennek igen nagy hasznát vettem egész életemben. Meg tudtam fogalmazni a problémákat, a megoldási lehetőségeket, és ezek a munkatársaim számára könnyen követhetőek voltak. A tanári munka mellett Kerecsényi komoly irodalomtörténeti munkásságot is folytatott. Negyvenötben azonban meghalt, és aki utána jött, Szetey, nem volt jó tanár, őt már nem szerettük. Schidella István hagyott még mély nyomot bennünk, aki egy igen nagy műveltségű latintanár volt. A latin nyelven, nyelvtanon kívül rengeteg mindent tanulhattunk tőle, nagyon sok mindenről mesélt az órákon. Kedvenc mondása volt, hogy a latint azért kell tanulni, mert az „észcsiszoló” tárgy. Ez volt egyébként a véleménye a matematikáról is, ezért azt is fontosnak tartotta. Még az ötvenes években is többször találkoztunk, ’56-ban, amikor édesapám meghalt, meglátogatott itt, ebben a lakásban.Hencz István matematikát tanított 1941-től. Karácsony előtt kaptam tőle egy rovót, ami akkor azt jelentette, hogy félévkor valószínűleg meg fogok bukni (akkor február elején osztották ki a félévi bizonyítványt). Apám erre kilátásba helyezte, hogy kivesz az iskolából, és a cipészinasi pályát javasolta nekem. Januárban szénszünet következett, így nem volt tanítás, én pedig – gondoltam – kihasználom ezt az időt arra, hogy, megtanuljam a matematikát. Mindent megértettem egyedül a könyvből. Mikor a szénszünet elteltével Hencz újra kérdezett az órán, kissé csodálkozva vette tudomásul, hogy mindenre tudom a választ. Ettől kezdve én lettem az osztály legjobb matematikusa és később, 1946-ban kitűnő érettségi bizonyítvánnyal felvettek a Műegyetemre (annak ellenére, hogy rossz káder voltam, hiszen felmenőim között nem volt se munkás, se paraszt).
– A tanítási órákon kívül mik történtek még az iskolában?
– Az iskolai ünnepélyek – október 6-án és március 15-én – mindig a tornateremben voltak, ott elfért az egész iskola. Ezek a Himnusszal kezdődtek, és utána következett a megemlékezés, illetve a műsor. Aktív volt a cserkészet, és jól működött a Mária-kongregáció is. Ez utóbbi foglalkozásokra magam is jártam, ezeken vallási nevelést kaptunk. Az iskola egyszer-egyszer kirándulásokat is szervezett a Pilisbe, vagy valamelyik másik közeli hegységbe, de ezekről nem maradt sok emlékem. Emlékezetes maradt viszont a leventeoktatás, ami talán két évig is tartott. Negyvennégy decemberében, amikor a németek még bent voltak Budapesten, a leventéknek háromnapi hideg élelemmel és megfelelő ruházattal jelentkezni kellett egy Budához közeli faluban egy adott helyen. Tudtuk, hogy innen majd Nyugatra akarnak bennünket vinni. Én nem jelentem ott meg, engem elbújtattak, és egy nyilas laktanyában egy orvosi felülvizsgálat során két hét betegszabadságot kaptam. Nem sokkal a két hét lejárta után az oroszok elfoglalták a várost, így volt tulajdonképpen néhány nap, amikor szökevénynek minősültem. A tanítás negyvenöt áprilisában indulhatott újra, de csak nagyon lassan és nehézkesen. Annak a tanévnek a végén a háború miatt nem is kaptunk bizonyítványt.– Mi lett az osztálytársaival? Tartják még a kapcsolatot? – Sokan disszidáltak, többnyire még az ötvenes évek elején, de voltak, akik ’56-ban. Sokan pedig itthon maradtak. Tartottunk időnként találkozókat, ezeket rendszerint a Gubacs szervezte, a számlát pedig a Hidas fizette (ő kiváló zeneszerző volt). Ma már csak hatan élünk, hárman itthon, hárman külföldön. Sebestyén Péter Tárnokon él, ő a Magyar Néphadsereg fúvószenekarának a (nyugdíjas) karnagya. Gubacs Gábor bőrgyógyász főorvos, ő a kapcsolattartó még ma is. Györki Laci kiment Amerikába, ott él, de időnként hazalátogat egy-két hétre. Rajtuk kívül Gárdon és Geiger élnek még, szintén Amerikában.
Penkala Tibor diplomája megszerzése után a Hídépítő Vállalatnál helyezkedett el, és több évtizedig itt dolgozott hídépítési, mély- és magasépítési kivitelezés, építésszervezés, technológia-fejlesztés, építőipai export-fővállalkozás, üzemi vasbeton előregyártás területén. Számtalan, az országban ma is látható munkája mellett részt vett a Petőfi -híd újjáépítésében, megépítette az Illatos úti közúti aluljárót a felette levő vasúti hidakkal, építésvezető volt a győri vasútállomás új felvételi épületének meg-építésénél. Kelet-Magyarországon tíz hidat épített, köztük a legjelentősebb talán az alsóberecki Bodrog-híd. A hatvanas évek elején az Erzsébet-híd építésén az említett vállalat főépítésvezetője volt. Irányításával a régi híd hídfőit lebontották, illetve átalakították a kábelhíd követelményeinek megfelelően, megépítették a budai és a pesti oldalon a vasbeton felüljárókat, továbbá elvégezték a Szarvas tér környékének teljes városrendezését. A híd átadása napján a Parlament kupolacsarnokában a Munka Érdemrend ezüst fokozata kitüntetést kapta az ezzel együtt járó kb. háromhavi fizetésének megfelelő pénzösszeggel.
– Az Erzsébet-híd ünnepélyes átadásán alkalmam volt találkozni Kádár Jánossal. Tudvalevő, hogy a híd pesti hídfőjénél az út egy enyhe kanyart ír le azért, hogy a belvárosi templomot kikerülje. Amikor a hídon átgyalogolva Kádár Jánossal és az egész küldöttséggel ideértünk, Kádár megkérdezte, hogy nem lehetett-e volna ezt a templomot egy kicsit odébb tolni, hogy az útnak ne kelljen elkanyarodni. Elmagyaráztam neki, hogy a templom igen régi alapokra épült, és hogy rendkívül költséges lett volna azt kicsit arrébb helyezni. Mire ő: „Azért ezt a problémát a Központi Bizottság elé kellett volna vinni, hogy ott szülessen döntés a megoldásról. Persze, valószínűleg mi sem döntöttünk volna másképpen.” Jelentős szakmai újításai az előre gyártott feszített hídgerendák és a szabadon szerelt, utófeszített vasbeton hídszerkezetek tervezése, illetve kivitelezése. Egy-egy, a mélyben levő metróállomáson várakozva, némelyik budapesti aluljáróban vagy felüljárón haladva, vagy éppen valamelyik magyarországi folyó hídján átkelve arra gondolhatunk, hogy azok építése talán egy régi trefortos diák, ma egy elismert, nyugdíjas hídépítő mérnök keze nyomát viseli. Penkala Tibor négy éve, negyvenévi, boldog házasság után elvesztette feleségét. Két gyermeke és két unokája van. 2009 novemberében megrendezett nagyszabású öregdiák találkozóra újra ellátogatott régi iskolájába. Itt megkapta a Tablók könyve c. kiadványt, amely címoldalán az ő egykori iskolai jelvényének képét is hordozza. A beszélgetés végén Penkala Tibor egy szójátékkal búcsúzik.– Azt mondják a hatalmasok, van is arra hatalmas ok, hogy akinek a hat alma sok, nincs is annak hatalma sok.
(lejegyezte: Mohay Péter)