(1936-tól 1950-ig tanára, 1947-től három éven át egyben igazgatója is volt iskolánknak)
Emlékezés a régi Mintára
Újhelyi Sándor1929. év szeptemberében ismerkedtem meg a budapesti Gyakorló Gimnáziummal, népszerű nevén a „Mintával”. Bevallom nem nagy érdeklődéssel léptem be kapuján, hogy gyakorló évemet letöltsem. Akkor már bölcsészdoktori oklevéllel rendelkeztem, az egyetemen tanársegéd voltam, és nem szándékoztam tanári pályára lépni. Kellemes meglepetés ért, hogy az a tanár lett a vezetõ tanárom, aki a gimnáziumban természetrajzra tanított, aki megszerettette vele a természettudományokat, s akit én is nagyon megszerettem.
Az egyetemen a Mintáról nem sokat tudtunk. Azt képzeltem, olyan iskola lesz, mint amilyenben érettségiztem, de meglepetésem és ezzel együtt érdeklõdésem is napról napra fokozódott. Az elsõ hetekben mi, jelöltek, az iskolával ismerkedtünk, és a legkülönbözõbb órákra jártunk. Elõször az órák meglepõen Kellemes hangulata ütött meg. Minden tanár körül más-más légkör alakult ki az óráján, de volt valami közös szellem, amelyet csak akkor ismertem meg, amikor évek múlva magam is tagja lettem a tanári testületnek. A diákokat minden tanár magázta, kivéve egyet, aki minden gyereket a keresztnevén szólított, s akit tanulók is Albin bácsinak hívtak. Óráin olyan fegyelem és figyelem volt, amilyet az óta sem láttam, s ami még csodálatosabb volt: minden diákon látszott, hogy szeretne örömet szerezni neki. De nem csak õ volt mûvésze hivatásának, hanem még sokan a tanárok közül. Engem legjobban az igen mûvelt s tekintélyt sugárzó egyéniségek szerénysége ragadott meg. Legtöbbjük nem akart feltûnni, nem vágyott elismerésre, nem kacsingatott anyagilag kedvezõbb állások felé, hanem rajongással és gyakran utánozhatatlan mûvészettel szolgálta mások által nem, de saját maga által annál többre becsült hivatását. Mire a gyakorló évemet befejeztem, örömmel mentem volna el középiskolai tanárnak, s nagyon szerencsésnek tartottam azokat, akik a Mintában taníthattak. Bizonyára nem én voltam az egyetlen tanárjelölt, akinek ez az iskola mutatta meg a tanári pálya szépségét.
Gyakorló évem letelte után folytattam munkámat az egyetemen. Nagy meglepetés volt számomra, amikor hat esztendõvel az iskolától való elszakadásom után felkeresett a Minta akkori igazgatója, és azt kérdezte tõlem, volna-e kedvem a Gyakorló Gimnáziumban tanári állást vállalni. Kérdésemre, hogyan érdemeltem meg ezt a kitüntetést, az volt a válasza, hogy ezzel most ne törõdjem; azt fontoljam jól meg, kielégíthetné-e ambíciómat a tanári pálya, tudnék-e ezen a pályán teljes szívvel és lelkesedéssel dolgozni. Így kerültem a Mintába, ahol legszebb éveimet töltöttem. Kinevezésem után is izgatott a kérdés, hogyan kerültem én a nagy tudású, rendkívüli mûveltségû és gazdag tapasztalatú tanári karba. Csak amikor magam is részt vettem a megürült katedrák betöltését tárgyaló tanári értekezleten, akkor értettem meg, hogy a tanári testület nem irodalmi munkásságukkal vagy egyéb érdemekkel kiemelkedõ neves embereket keres tagjai közé, akik az iskolát esetleg csak lépcsõnek tekintik pályájuk további emelkedésében, hanem olyanokat, akik életcéljukul tekintik az iskolát, és nem lankadó lelkesedéssel végzik annak pénzt és dicsõséget nem hozó, de a tanárképzés révén országos fontosságú és az igaz pedagógus számára nagyon szép munkáját. A tanári kar maga közé nem kívánt sztárokat, ahogy az ifjúságból sem akart sztárokat nevelni, ezért nem vett soha részt a középiskolai tanulmányi versenyeken. A tanári kar többsége elõtt nem csak a tehetséges tanuló volt érték, hanem minden olyan fiú, aki képességeihez mérten a tõle telhetõ legtöbbet nyújtotta. a legfõbb ideál nem a nagy tudás, hanem a kötelességtudó, fegyelmezett, a másikat soha nem bántó, becsületes ember volt. A tanári testület tengerszemhez hasonlított, amelynek nem volt csillogó felszíne, csak mélysége. Mélység tudásban és tiszta emberségben. Ilyen tóvá igyekezett alakítani jelöltjeit és tanítványait egyaránt. A viharok ennek a tónak mély nyugalmát nem tudták felkavarni, legfeljebb felületét fodrozták.
A másik kérdés, amely máig is izgat: hogyan érte el a tanári kar, hogy tanítványai õszintén szerették az iskolát? Ez a szeretetegyformán érezhetõ volt az ott levõ tanulók és az iskolát régen elhagyott felnõtt tanítványok beszélgetésein, magatartásán. Sokszor meghatott tíz és húszéves érettségi találkozókon az idegenbe szakadt volt tanítványok levélben küldött megemlékezése volt iskolájukról. Nagyon tanulságos és szívlelendõ volt az az õszinteség, ahogy tanáraikról, egy-egy óráról, az ott szerzett élményekrõl beszéltek nemcsak a volt diákok, hanem az akkor tanulók is. Véleményük általában tárgyilagos és legtöbbször helyes volt. Az õszinteség is az iskola szellemébõl fakadó értékes nevelési eredmény volt. Az iskolában tiszteletet kapott a legkisebb, legszürkébb egyéniség is, itt senkit véleményéért meg nem dorgáltak, ki nem nevettek. Volt néhány alaptétele az iskolának, amelybõl senki fiának nem engedett. Ilyen volt a kötelességteljesítés, az õszinteség, becsületesség és a mások iránti elõzékeny és tapintatos magatartás. Ezek megtartása esetén a tanuló egyénisége szabadon érvényesülhetett. Azt hiszem, azért volt a tanárok egy részének nevelõ hatása olyan eredményes, mert ezt a hatást nagyon finoman, a tanulók részérõl észrevétlenül fejtették ki. A tanulók átvették az elõttük kedves vagy tekintélynek örvendõ tanár véleményét, de csak akkor, ha úgy érezték, hogy ezt a véleményt senki sem akarja rájuk kényszeríteni.
A hatás másik oka az a közvetlen és bizalmas kapcsolat volt, amely egyes tanárok és tanítványok között kialakult. Ez ritkán jött létre egyedül a tanítási órákon, legtöbben ehhez külön alkalmakat felhasználtak, ahol az érintkezés sokkal kötetlenebb volt, mint az órákon. Ilyenek voltak az egyes tanárok által más és más formában rendezett kirándulások, mûvészettörténeti séták, a hetenként minden tanulóra kötelezõ gyakorlatok, különbözõ körök foglalkozásai. Az itt kiépült közvetlen kapcsolatok adták meg az óráknak is sajátos, legtöbbször a tanulók számára is kellemes hangulatot.
Húsz évvel ezelõtt szakadtam le a Mintától.
Gyakran találkozom húsz, harminc vagy harmincöt éve ott végzett tanítványokkal. A velük való beszélgetés mindig arról gyõz meg, hogy érzik: tudásukon felül kaptak még iskolájuktól ennél nagyobb értéket is, igaz emberséget. Az õ érzésükhöz hasonló érzéssel gondolok én is vissza a régi kartársakra, jelöltekre és tanítványokra, hálásan köszönöm nekik a sok segítséget, tanulságot, türelmet és tapintatot, igaz baráti szeretetet, amellyel megajándékoztak, a sok szép és tartalmas órát, amelyet együtt töltöttünk.
A mai iskolának azt kívánom: tanárok és tanítványok érezzék magukat a megújhodott régi épületben olyan boldogan, mint amilyen boldogan én ott régen tanítottam.
(Ez az írás az iskola 1972-es centenáriumi emlékkönyvében jelent meg.)