(1951-től 1979-ig volt iskolánk tanára)
Szemkeő Gáspárnét, akit diákjai Toncsi néninek szólítottak, különösen szép emlékek kötik az 1955-ben végzett leányosztályhoz, amelynek egykori tanulóival a kétezertízes évekig évente többször összejöttek. 2009-ben a következő gondolatokat vetette papírra.
Szeretettel üdvözlöm kedves kollégáimat és régi diákjainkat. Mindegyikük biztosan őriz a szívében olyan emléket a Trefortról, mely ma is örömmel tölti el, vagy büszkén emlegeti.
Kérem a mai diákokat is, hogy legyenek büszkék a Trefort múltjára, jelenére, és mi, akik régen tanítottunk, örüljünk, hogy sok régi diákunk szívében vannak olyan felejthetetlen emlékek, melyekből kölcsönösen hálás emlékezés lesz. 1951-ben jómagam három „Trefort” épület tanára lettem, mert az újjáépítés során hol a Lónyaiban, hol itt, a Trefortban, hol az épület bővítése miatt a Cházár utcai gyakorlóiskolában volt az otthonunk. Mégis zökkenőmentesen ment a tanítás és a tanárjelöltekkel való foglalkozás, és diákjaink itt is, ott is otthon érezték magukat. A Lónyaiban még a falak is művészeti örömet, lelkesedést árasztottak, a gyerekekből pedig öntudat, épülő maga-biztosság áradt. („Mi még így is tudunk jó diákok lenni.”) 1953-ban a Trefortban még csak fiúosztályok voltak, de mire a harmadik gyermekem születése után visszamentem tanítani, egy huszonöt leányból álló leányosztálynak lettem az osztályfőnöke. Ennek már 56 éve, de még ma is rendszeresen találkozunk, összejárunk. Úgy látszik, örökre a szívembe zártam őket. A Trefortban a fi úk és lányok közül sokan lettek kiemelkedően szorgalmas, jó modorú, emberséges lelkületű diákok. Köszönik tanáraiknak a sokrétű, kiemelkedő tudást, munkabírást és tanítást. Annak idején volt, hogy egy-egy vezető-tanár 10-12 tanárjelöltet kapott, és az órák előkészítése nagyszerű, szinte színházba illő óra-összeállítás lett, mert a jelöltek olyan gondosan készültek saját tanárukkal a megbeszélt óráikra, mintha mind főszereplők lennének egy nagyszerű színdarabban.
Mikor a Trefortban kezdtem tanítani, mellette még négy évig segítettem (biciklin közlekedve) három, felnőtt dolgozók számára létesített gimnáziumban. Szép és hasznos emlékek gyűltek össze bennem. Akkor még két kicsi gyermekem és szüleim, no meg áldott jó férjem segítsége és tanítványaim fejlődése erőben tartottak. Mind a diákjaink, mind a tanárjelöltek és csaknem minden vezetőtanár mintaszerűen alkalmazkodtak az új helyzetekhez. Magabiztosabbak, öntudatosak, segítőkészek lettek. A folyosókon általában csoportos megbeszéléseken tervezték munkájukat, álmaikat. A régi jó barátok ma is örömmel találkoznak egymással és tanáraikkal. A friss, okos, törekvő tanulók – a dicséreten kívül – nagyobb tudás megszerzésére törekedtek. A tanárjelöltek pedig még kirándulásokra is szívesen jöttek velünk. Az iskola akkori igazgatója kemény, de megértő ember volt. Ha hozzáküldtünk valakit, segített neki, és közben a tanuló fejlődő egyéniségéhez, jobb előmeneteléhez és magatartásához adott okos tanácsokat. Mind színesebb lett iskolánk belső világa a szakkörök fejlődésével, az önmagukra is büszke diákok egyre jobb magatartásával, és a folyosói magatartásukból is sugárzott a jövő reménysége. A tanulókat néha segíteni kellett, hogy az elvárt és az elérhető dolgokat tartsák szem előtt. A diákjaink nem csak jól és szívesen tanultak, megszerették a szépet is, műveltségük sok tanár szívét melengette. A bajban ők is gyorsan segítettek, de általában a gyengén tanulók között azért maradt néhány huncut, sőt kemény feddésre szoruló diák.
A jó gyerekanyagot szó szerint hangolni kellett néha, hogy ne ejtsenek csorbát a Trefort hírnevén. A tanárok sokszor pótolták a szülőt, az otthoni nevelést, így segítettek a család nehéz percein és a diákok gondjain. Évről évre javult a helyzet, észrevették a szülők is, hogy mindenki jó szándékkal tanít, fegyelmez, dicsér. Így lett mindig ott-honosabb, értékesebb az iskola, mind a tanárok, mind a diákok számára is. Őszintén mondom, örülnék, ha a hét dédunokámat ide küldhetném tanulni, hogy jól nevelt, őszinte szívvel jóra törekvő, nagyszerű trefortos diákok legyenek.