(1957-től 1969-ig volt az iskola diákja)
Az iskola a hatvanas években
Dalnokiné Kertész Zsuzsanna 1957-től 1969-ig járt a iskolánkba, nyolc éven át az ál-talános iskolába, négy éven át a gimnáziumba. Később tanár lett, pályája során tizenöt évig iskolaigazgató is volt. Örömmel és készséggel vállalta, hogy fél évszázad elteltével az évkönyv szerkesztőjének elmondja emlékeit arról, hogy milyennek látta iskolánkat a hatvanas években. A beszélgetés során többször utalt arra, hogy elképzelhető, hogy nem pontosan emlékszik néhány tényre, ez az itt leírtakra is vonatkozik.
A tanárok és a diákok kapcsolatáról, a nevelésről
A mi osztályunk tiszta lányosztály volt, és ennek nagyon örültünk. Csak kevés kapcso-latunk volt a fiúosztályokkal, még úgy is, hogy némelyik ugyanazon az emeleten volt, mint amelyiken a mi osztályunk volt.
Maximális tisztelettel viseltettünk a tanáraink iránt, akik az iskolában mindig meg-tartották a három lépés távolságot, de tudtuk és éreztük, hogy bármivel megkereshet-jük őket, bármikor fordulhatunk hozzájuk segítségért. A magánéletük rejtve maradt számunkra, bár egyes magánéleti történésekről tudtunk, hiszen ezek valamiképpen nyílt titoknak számítottak, de ezekkel nem sokat foglalkoztunk. A férfi tanárok ma-gáztak bennünket, a női tanárok tegeztek, és ez teljesen természetes volt. Erős volt bennünk az az érzés, hogy a tanulás mellett nevelői hatásoknak is alá vagyunk vetve. Ezek közül az egyik legerősebb az volt, hogy legyen határozott személyiségünk. Ha valami miatt megszidtak bennünket, azt mindig erkölcsi alapon tették, ilyenkor például a tisztességre vagy az emberségre hivatkozva ítélték meg tetteinket. A nyári úttö-rőtáborokban kötetlenebb körülmények között kissé közelebbről is megismerhettük a tanárokat. Nagyon jó élmény volt például az, hogy együtt főztek a tanárok és a diákok.
Életszemléletben abszolút racionalitásra neveltek. Értelmiségi létre, értelmiségi pá-lyára készítettek fel. Színházba, moziba kell járni, olvasni kell, érdeklődni kell a kultúra különböző területei iránt – ez a hatás igen erős volt a tanárok részéről. Az órákon az egyes tárgyakból mindig mindent tudni kellett. A nevelés légköre nagyon nyitott és empatikus volt. A humán területek, tantárgyak erősebbek voltak a természettudomá-nyos tárgyaknál, de lehet, hogy csak azért érzem így, mert a mi osztályunkban a humán szakos tanárok hagytak mélyebb nyomot. Ugyanakkor Körner Éva néni igen jó tanár volt, kitűnően tanította a kémiát.
Osztályfőnökünknek, Varsa Verának nagyon sokat köszönhettünk, nagyon szerettük őt. Csatáry Mária is kitűnő tanár volt. Nagyon szerettük a kórust is, tudtunk is jól énekelni. Általános iskolában Székely Tiborné, gimnáziumban Serényi Emma vezette az énekkart, nekik köszönhetem, hogy a zene szeretete azóta is megmaradt bennem, és a zenei képzettségemből sokat profitáltam később. A rajzzal, a képzőművészettel már más volt a helyzet. Érdekes egyébként, de fiatal tanár kevés volt, négyre emlékszem, Zöllner Helgára, Honti Máriára, Varga Lászlóra és Glatz Jánosra. Varsa Vera is csak a harmincas évei közepén járhatott, amikor bennünket tanított.
A kommunista ideológia nem volt téma az iskolában, csak amennyire nagyon mu-száj volt. Nem volt semmi kommunizmusellenesség. Többnyire tudtuk, hogy kik a hithű [kommunista] tanárok, de ezzel nem foglalkoztunk, lényegesebb volt, hogy ki milyen tanár. A hithű tanárok is többnyire jó tanárok voltak. Egyáltalán nem volt köny-nyű egy tanárnak a Trefortba kerülni, de jó néhányukról tudtuk, hogy az egyetemről azért kerültek az iskolába („büntetésből”), mert nem voltak elég párthűek. Ilyen volt például Szávai Nándor, Nagy Ferenc és Németh József és talán Tóth József is, aki egy nagyszerű földrajztanár volt. Mindezeknél azonban sokkal lényegesebb volt az iskola nagyon nyitott, haladó szellemisége.
Napra kész tudást kaptunk. Azt hiszem, 1960 körül fedezték fel a DNS-t, és mi ’67-ben már tanultunk róla (Götz Gusztávné óráin), mind a mai napig tudom a DNS-t alkotó aminosavakat.
Az iskola szellemiségét tükröző történetek
A november 7-i műsort többnyire a diákok állították össze. Azt persze előzetesen mindig meg kellett mutatni egy felelős tanárnak, aki megítélte, hogy az bemutatható-e, előadható-e. Egy alkalommal az az ötletünk támadt, hogy lépjen fel a műsorban egy beat-zenekar. Ez a hatvanas években lehetetlen és elképzelhetetlen lett volna, ezért finomítottunk az ötleten, és arra jutottunk, hogy pol-beat legyen a műfaj. Bátorságunk-nak megvolt az eredménye, elfogadták az ötletünket! Nagyon nagy dolog volt abban az időben, hogy egy pol-beat zenekar – melynek a vezetője egyébként a párhuzamos osztályba járt – felléphetett az iskolában a nagy októberi szocialista forradalom emlé-kére rendezett iskolai ünnepségen. A gimnázium harmadik évében egyik osztálytársunk azt találta ki, hogy ír egy musicalt az Antigoné alapján. És megcsinálta! Nem tudtuk, hogy a tanárok mit fognak szólni hozzá, de bíztunk benne, hogy nem lesz nagyon ellenükre, ha azzal a szándékkal állunk elő, hogy előadnánk a darabot az iskolában. Az egyik osztálykiránduláson bemutattuk a musicalt az osztályfőnökünknek, Varsa Verának és a kísérő tanárnak, Szávai tanár úrnak, és nagyon tetszett nekik. A musicalt ismert slágerekből állítot-tuk össze, és az egész darab hűen tükrözte az Antigoné mondanivalóját, lényegét, de emellett nagyon vicces is volt. Feloldott bennünket. A darab olyan jól sikerült, hogy többször is elő kellett adnunk az iskolában a diákoknak, ezeken az előadásokon persze a tanárok is jelen voltak. Lemezt is csináltunk, amit mind a mai napig őrzünk. Révész Ili néni akkoriban rendszeresen szervezett nyári táborokat, melyek úttörő- és KISZ-tábor néven futottak. Első gimnazista koromban magam is részt vettem az egyiken. Minden nap az úttörő csapatzászló felvonásának ceremóniájával kezdődött. A zászlóba ez a felirat volt (korábban) belevarrva: „A dolgozó népért, a hazáért, Rákosival előre!” Már az első nap észrevettük, hogy a „Rákosival” szó ki van szedve a zászlóból, de a nyoma még látható volt. Értetlenül álltunk a helyzet előtt, és néhány nap elteltével szóvá tettük a táborvezető tanároknak, hogy miként lehet „csak úgy” egy tábori zászlóval ezt megcsinálni. Azt tudtuk már akkor, hogy Rákosi Mátyás a közelmúlt történelmének egy elítélendő alakja volt, nem az ő nevét hiányoltuk. Az az ellentmondásos helyzet zavart bennünket, hogy arra neveltek, hogy a zászlót komolyan kell venni, most pedig úgy tűnt, hogy éppen a tanárok nem veszik azt komolyan. Mit ér az a zászló, amelyikkel ezt meg lehet csinálni? Kisebb vita után a tanárok belátták, hogy helyesebb, ha ezen régi zászló helyett elhozzák az iskolából az akkor aktuális úttörő csapatzászlót, és ezt meg is tették. Óriási dolognak tartom, hogy 1966-ban (!) a Trefort tanárai tudtak annyi méltányosságot gyakorolni és megbecsülést mutatni a diákság felé, hogy egy ilyen helyzetben nemcsak igazat adtak nekünk, hanem ezt még a tetteikben is kifejezésre juttatták. Végül is tőlük tanultuk, hogy el kell tudnunk mondani a véleményünket, ki kell tudni állni az igazunkért, adott esetben még a felnőttek-kel szemben is.
Egyetlen zongora volt az épületben, az aulában. Az egyik osztálytársunk kitűnő zongorista volt, és egy időben rászoktunk arra, hogy a szünetekben, vagy a tanítás után az egész osztály betódult az aulába, ahol ez a lány Illés-slágereket játszott, mi pedig teljes örömben és felszabadultságban, teli torokból énekeltünk. Zengett az iskola! Nagy szó volt, hogy ezt megengedték nekünk.
Egyszer napközis voltam egy hónapon keresztül. Az egyik délután egy teljesen szokatlan és váratlan tettre ragadtattam magam, bár akkor nem éreztem, hogy ehhez különösen nagy bátorságra volt szükségem. Egy kialakuló betegség miatt beszélni szerettem volna telefonon édesanyámmal. Bekopogtam a tanári szobába, és azt mondtam, hogy fel kell hívnom az anyukámat telefonon. Nem küldtek ki, nem mondták azt, hogy majd a napközis tanárnő beszél az anyukámmal, nem mondták azt, hogy egy diák sosem telefonálhat a tanári szobából. Nem. Megengedték. Azt nem tudom, hogy a hirtelen meglepetéstől-e, vagy abból a nevelési elvből kifolyólag, hogy a diák tanuljon meg a felnőttek előtt is úgy szólni, hogy az méltányolható legyen. Végül is erre tanítottak. Több évtizedes pedagógusi tapasztalattal azt mondhatom, hogy jó tanárok teszik a jó iskolát, és a Trefort azért volt jó iskola, mert ez az elv megvalósult benne. Tényleg fantasztikus iskola volt, és hallom több helyről, hogy most is az. Szívből gratulálok minden tanárnak és persze a gyerekeknek is!
(lejegyezte Mohay Péter)