Kapsza Miklós

(1940-től 1948-ig iskolánk diákja volt)

2007. június 11-én 59 éves érettségi találkozót tartott iskolánkban az 1948-ban végzett osztály. A találkozóra mintegy tizenöten jöttek el. Jelen volt többek között Jakó Géza nemzetközi hírû orvosprofesszor, aki az utóbbi években sok értékes kísérleti fizikai eszközt adományozott a fizika szertárnak. A találkozó elõtti hónapokban az egyik öregdiák – Kapsza Miklós – huszonnégy oldalon leírta emlékeit arról a nyolc évrõl, amit a Trefort utcában töltött: az egykori tanárokról, osztálytársakról, az iskolai élet szokásairól, érdekességeirõl. Írásában továbbá minden osztálytársa életének alakulásáról is megemlékezik egy-két bekezdésben. Ebbõl a tartalmas munkából a találkozón mindenki, és az iskola is kapott egy-egy példányt. Ritka és értékes iskolatörténeti dokumentummal ajándékozott meg bennünket Kapsza Miklós. Errõl az idõszakról ilyen részletes – és igen olvasmányos – visszaemlékezésrõl nemigen tudunk. Ebbõl olvashatunk itt részleteket. (Kapsza Miklós 2007 szeptemberében halt meg.)

 

Az első napok és az ismerkedés

1940 tavaszán, az elemi iskolai négy év végéhez közeledve el kellett dönteni, melyik gimnáziumban folytatom a tanulást. Nagynéném, Mici néni Géza fia, aki akkor már a jogi egyetemre járt, a középiskolát a Trefort-ban végezte, az u.n. Gyakorló-Minta gimnáziumban, és jók voltak a tapasztalatai. Ez a világi iskolák között abban az idõben az egyik legjobbnak számított – akkoriban még nem tudhattuk, hogy több, késõbbi magyar származású Nobel díjas tudósunk is ide járt. A tanárjelöltek a végzésük elõtt itt szereztek pedagógiai-tanítási gyakorlatot, az osztályban, a hátsó padokban ültek egyes órákon, olykor hárman-négyen is, és egy idõre átvették a katedrát – ilyenkor az állandó tanár ült hátra a helyükre, és az óra után megbeszélte velük, mit csináltak jól, vagy rosszul. Majdem minden szerdán rövidebbek voltak az óráink, és a hatodik órán a bemutató teremben egy-egy „koca” – ahogyan hagyományosan neveztük õket – vizsgatanítást tartott valamelyik osztállyal. A tanáraink kiemelkedõ szakemberek voltak, hiszen lényegében az egyetemi oktatáshoz közvetlenül kapcsolódott a tevékenységük, és gyakran került ki közülük egy-egy egyetemi professzor is. Ez, valamint a viszonylag kis osztálylétszám, a jól felszerelt szaktantermek, a felvételi beszélgetések, és az elsõ év utáni végleges szûrés biztosította diákság összetétele, a korszerû pedagógiai elvek hatottak együttesen a meghatározó, kiváló színvonal kialakulására. Szerencsés voltam, hogy Mici néni javaslatát megfogadva a Trefort utcai gimnázium felé vettük az irányt.

Zibolen inkább alacsony, halk szavú ember volt, nem olyanfajta katonás, pattogó, mint a megszokottabb iskolaigazgató típus. Kedvesen, de inkább érdeklõdõen, mint nyájasan vagy apáskodóan beszélgetett el velünk. Elemi iskolában tiszta kitûnõ bizonyítványom volt, ami nyílván elõnyömre vált, bár utólag úgy láthattam, hogy az osztályt vegyes összetételûre válogatták össze. Volt több közepes képességû fiú is – itt nem volt koedukáció akkoriban – voltak gazdag, kifejezetten jómódú, de szegényebb fiúk is. Vallási szempontból is kevert volt a társaság. Az osztályban is volt egy grófi fiú, gróf Hoyos Imre a felettünk lévõ osztályba járt egy herceg is, Hohenlohe Waldenburg Siegfried, de iparos emberek, kereskedõk fiai is jártak hozzánk. Amikor a családi viszonyokat, tanulmányi elõéletemet feltérképezte Zibolen, megkérdezte, hol lakom, és hogyan fogok eljutni reggelente az iskolába. Én két alternatívát felvetve részleteztem a villamosok, autóbuszok útvonalát, számát, majd a gyalogos útvonalat is utcanevekkel. Az igazgató helyeslõleg tudomásul vette a részletes, szabatos választ és ezzel a felvételem egyértelmûvé vált.

Szeptemberben megkezdõdött a tanítás. Az iskola bejárati kapuján – hozzám képest magasan volt a kilincs. Belépve jobbfelõl a portás ült, Császár bácsi, aki nemcsak a belépõket, késõket ellenõrizte, de az Õ tiszte volt a folyosó sarkán lévõ kis harang megszólaltatása, az iskolai csengõ kezelése is.

Az osztályban másmilyenek voltak a padok, mint az elemiben. Három padsor volt, kettesével ültünk egy-egy padban. Az öntöttvas vázszerkezet össze volt szerelve, így a 6-7 pad egy szerkezetet alkotott. A sötétzöld, ferdén megdöntött asztallap egy része felhajtható volt. Alatta polc az iskolatáskának. Elõl süllyesztett üveg tintatartó, felhajtható fém fedlappal. A lila színû tintát Krebs bácsi töltötte fel idõnként. Rendszerint kissé kormos volt az arca, télen Õ volt a fûtõ. Henger alakú nagy vaskályhák voltak a jobboldali elülsõ sarokban, reggelenként és esetenként az órák szünetében Krebs ellenõrizte, töltötte, kezelte a kályhákat.

Az elsõ padban ültem, elsõ idõben az ajtó mellett. Reggel sokszor bejött Zibolen, az igazgató. Felállva üdvözöltük. Gyakran odaintett magához. Eleinte azt hittem, valami fontosat közöl, de rendszerint rámutatott egy eldobott papírdarabra, szemétre, és kérte, távolítsam el, dobjam a hátul lévõ fonott nagy fedeles papírkosárba. Buzgó szolgálatkészségem kissé csalódásra váltott, de természetesen engedelmeskedtem a felszólításnak. Hamarosan azonban igyekeztem a helyem változtatására. Rövidlátásra hivatkozva a világosabb, ablak felöli sor elsõ padjába kerültem, így e kis póttakarítási feladat most már másra hárult.

Az osztályokban széles, feltolható táblák voltak. A tanári asztal a felemelt deszka dobogó belsõ oldalán volt, rajta osztálykönyv, tintatartó. A falon térképek, rajzok. Egy-vagy két nagy szekrény. A ruhafogasok a hátsó falra kerültek. A padló téglavörös linóleum jellegû, kissé kopott bevonatú volt.

Huszonnyolcan kezdtünk együtt, a névsort ma is fel tudnám sorolni. Az osztályfõnökünk Kováts Gyula lett – Õ tanította a latint – késõbb a görögöt és nyolcadikban az orosz nyelvet is. Latin egy héten legalább ötször volt – talán szombaton nem – és szinte ez volt a legfontosabb tantárgyunk, fõleg az alsó négy osztályban.

 

Tanáraink

Kováts, akit Gyula francia változata révén egymás között „Zsül”-ként neveztünk egy bonyolult, de rendkívül értékes ember volt. Fejtetõjén kopasz, sötéthajú, kis bajuszú, középmagas férfi volt, akirõl késõbb megtudtuk, hogy jezsuita papi pályára készült, de felszentelés, fogadalomtétel elõtt kilépett a papi szemináriumból és megnõsült. Több, legalább négy gyermeke volt. Amikor minket tanított, úgy negyven és ötven év között járt. Nyelvtehetség volt. Nemcsak latinul, ógörögül tudott, de mindhárom nagy latin nyelven – olaszul, spanyolul és franciául is. Amikor valakinek a háború utáni években el kellett vállalnia az orosz nyelv tanítását is, gyorsan megtanulta azt is, legalábbis néhány leckével elõttünk járva. Mint papnak készülõ szeminarista foglalkozott a héber és a szanszkrit nyelvvel is. Más nyelvekben is tájékozott volt, de ma már nem emlékszem, hogyan is állt a német és angol ismeretek terén, de mintha ezekben is otthonos lett volna.

Nyolc éven át úgy tartotta az óráit, mintha családtagjai lettünk volna, és beszámolt személyes élményeirõl, fiatalabb kori utazásairól is. Nyitott volt a világ felé, de mindig igyekezett függetlenségét, kívülállóságát megõrizni. Nézõ volt a nagy élet-arénában, de kerülte, hogy lemenjen a gladiátorok, bohócok és vadállatok közé. Sokat tanultunk tõle, és az érettségi idejére úgy érzem, mindnyájan becsültük, tiszteltük õt. Fontos tanáregyéniség volt, aki nemcsak tudásunkat, de jellemünket is igyekezett formálni.
A latin volt tulajdonképpen a fõ tantárgy. Az elsõ latin könyvünket – ha jól emlékszem – Jirka Alajos állította össze. Az elsõ olvasmányunk így kezdõdött: „Agricola terram arat. Agricola vineam gougue curat. Agricolae semper laborant.” „A földmûves a földet mûveli. A földmûves szõlõt is gondoz. A földmûvesek mindig dolgoznak.” Ezzel összhangban volt vastagon szedett közmondás is a kis 7-8 soros olvasmány végén: „Ora et labora”! (Imádkozzál és dolgozzál!) Közmondás minden olvasmány végén volt, a második: „Dum spiro spero!” (Míg élek, remélek”!)

Minden napra volt memoriter, az olvasmányokat, egyre hosszabb szövegeket fel kellett másnap emlékezetbõl mondani. Év végén pedig ismétlésként újra, az összes szöveget. Minden nap – szombat kivételével – volt latinóra. Késõbb a latin órák túlnyomó része etimológiai, fordítási, értelmezési variációk elemzésével telt, olykor egy-két mondat vizsgálata, az asszociációk útvesztõiben való bolyongás az „eltûnt idõ nyomában” valóban szárnyakat adott a múló idõnek. De ez mennyivel értékesebb idõtöltés volt, mintha végigcsörtettünk volna Cicero, Horatius vagy Tacitus szövegein. Észrevétlenül kerültünk közelebb az ókori kultúra világához.
többi tanáraink között elsõs, másodikos korunkban kiemelkedett az átlagosan jók közül is Bodnár, alias Boci, a földrajz és természetrajz tanára. A kocák is számosan ültek be óráira, színesen, saját élményeit megosztva velünk adott elõ és kérte számon, tanította a földrajzot is. Rajzolva ismertük meg a világ földrajzát. Bevált módszere volt, hogy a táblán két vagy három várost, folyót, vagy hegyet adott meg, és a kihívott felelõknek a kért további földrajzi pontot arányos távolságra és helyre kellett berajzolni.
Ha megadta mondjuk Parist, Kairót és a Kamcsatka – a könnyebb megjegyezhetõség kedvéért „kanmacska” – félszigetet, ezzel egész Európát és Ázsiát el tudtuk képzelni, és ha valaki mondjuk Tokiót vagy Delhit rossz helyre rajzolta, a fél osztály felszisszent és a jelentkezõ korrigált Boci helyeslésétõl vagy rosszallásától kísérve. Arányhelyesen fel tudtuk rajzolni a világtérképet, egyikünk mondjuk Észak-Amerikát, másikunk Afrikát, valaki pedig Ázsiát körvonalazva, párhuzamosan és egyidõben. Ezzel aztán az iskola hírnevét is öregbíteni lehetett bemutató tanításokon, ugyanis olykor maga a szaktanár is tartott ilyen órát, nemcsak a vizsgázó tanárjelöltek.
Bodnár kirándulni is elvitte az osztályt. A budapesti sétákon, az állatkertben vagy a Parlamentnél természetesen részt vettem, de a vidéki önkéntes autóbusz kirándulásokon nem mindig, mivel ezek kissé drágák voltak. Úti beszámolókat kellett készíteni, de nemcsak a valóságos, hanem képzeletbeli utakról is. Emlékszem, egyszer egy vérsejten, mint kis hajón kellett végigutazni testünk belsejében, és ha ez az úti kalandozás színesre sikerült, elismerõ szavakkal kísérve részleteket olvasott fel belõle.

Az elsõ világháborúban, orosz fogságban is volt, és Szibériáról rendkívül érdekesen számolt be több alkalommal, több izgalmas kalandot osztva meg velünk. Mindig jólöltözött, jólfésült, választékos beszédû volt. Sokat követelt tõlünk és eredményesen tanított, mégis, soha sem került emberileg olyan közel hozzánk, mint Zsül.

Talán harmadikosok lehettünk, amikor az elsõ osztálytársunk meghalt. Gámán Feri volt az egyik legjobb tornász, kosaras. Jóképû, eleven, sportos fiú volt – engem sokszor bosszantott a tornaöltözõben, mert akkoriban elég dagi voltam, így aztán nemigen kedveltem én sem õt. Egy reggel, latin órán Zsül jelentette be, hogy kerékpározás közben baleset érte. Emlékszem, Kováts arról elmélkedett, hogy a túlzott élénkség, egészség, energia néha saját vesztét is okozhatja, bölcsebb a mértékletesség, valamiféle középút. Megdöbbentem, hogy a halál nincs korhoz kötve, fiatalon is elérhet minket is. Az osztályban néhány napig még szóba került az eset, de aztán napirendre tértünk, a hétköznapok rendje visszaállt.

Pitroff Pali bácsi tanította a magyart, harmadiktól a németet. A nyugdíj elõtt álló idõs úr volt, mély, zengõ hangú, rendes tanár, aki már nem volt igazán egészséges. Idõnként nehéz köhögés gyötörte, miközben kezét hasára szorította, valószínû sérve is volt. Nem volt vele semmi bajunk, csak akkor éreztem a színvonalbeli különbséget, amikor a felsõbb osztályokban a magyart Dallos, a németet Semjén vette át. Õk valóban kiváló tanárok voltak.

Dallos bevezetett minket a világirodalomba, és észrevétlenül rávett, hogy a legfontosabbnak ítélt mûveket Dantétól Thomas Mann-ig, Balzactól Andre Gide-ig, Balassitól Kosztolányiig szenvedélyesen olvassam, több száz kötetet, amivel sikerült az irodalmi mûveltségem megalapozni. Sajnos Dallos is beteg volt, bár még vele érettségiztünk le, de néhány évre rá fiatalon, tüdõbajába belehalt.
Horvai volt a matematika tanár. Õ is egy öregúr volt, de az alapvetõ ismereteket jól tanította meg. Az Õt a felsõbe váltó fiatal Tarján Jenõ kiemelkedõ volt nemcsak a matematika, de a fizika tanítás terén is. Késõbb egyetemi professzor, majd akadémikus is lett, valamelyik évben elnyerte az Akadémia évi nagydíját is. Emberileg is méltó volt tanári, tudományos nagy ívû pályafutásához.

Pozitív személyiség volt Bély Miklós is, a tornatanárunk. A háttérben és a késõbbiekben a sakk terén voltak jelentõs sikerei, de errõl nem beszélt. Az órára soha nem vetkõzött le, mindig elegáns, legtöbbször világosszürke zakóban, nyakkendõben tartotta meg végeredményben nagyon színvonalas testnevelési óráit. Mindig megtartotta nyugodt, magabiztos fölényét, humorát. Nagyon szerette a kosárlabdát. Délutánonként gyakran jártunk be kosarazni. A felettünk lévõ osztály ebben különlegesen tehetséges volt. Már másodikban megnyertek csapatjátékukkal valamilyen fõvárosi diák bajnokságot és az iskolán belül is tudtak a hetedikes, nyolcadikos osztálycsapat ellen gyõzni. Mi igyekeztünk, én magam nem kerültem be az osztályválogatottba, legfeljebb tartalékként, de a felettünk járó osztály csapata egy egészen más klasszist képviselt. A helsinkii olimpia érmes kosárlabda csapatában és értelemszerûen a magyar válogatottba többen is bekerültek késõbb ebbõl az osztályból, de voltak többen kisebb növésûek közöttük, akik legalább olyan jól tudtak játszani, mint a magas társaik, és így nem juthattak szóhoz a profi csapatokban. Ezek a fiúk minden nap bementek délután a tornaterembe, és ha Bély nem volt ott, illegálisan is bejutottak valahogy és szenvedélyesen játszottak. Ebben azért valahol a taktikai tanácsadó – edzõ tanár személye mégiscsak jelen volt.

Bokor, Tasnády, Szilvássy és még néhány kiváló kosárlabdás voltak a húzó emberek, de csoportosan rendszeresen bejártak játszani délutánonként, – elõfordult, hogy én is, és még néhányan az alattuk járó osztályból velük tartottunk, bár mi csak kiegészítõ játékosként. Egyszer az öltözõ és a terem ugyan nyitva volt, de a tanári szoba zárva, és ott voltak a labdák. Az egész helyiségcsoport tornatermestõl a második emeleten volt. Itt az ablak alatt viszonylag széles kõpárkány volt. Talán éppen Bokor Gyuri kimászott az ablakon, végigaraszolt a párkányon kezével a falat tapogatva – az utca felett vagy tizenöt méterrel mint egy kalandfilmen – majd a tanári ablakán bemászva, egyik kezében a labdával tért vissza. A szemben lévõ ház ablakából lélegzet visszafojtva nézték a jelenetet, és persze másnap már tudta a tanári kar is, de súlyosabb következmények elmaradtak.

Olykor, éppen a labdajátékok miatt voltak közös óráink is. Bély humora és demokratizmusa nyilvánult meg például abban, amikor – ne felejtsük el, hogy a 40-es évek elején még igencsak feudális társadalom volt a miénk – a gyengén tornázó herceget „Hohenlohe igyekezzen, emelje már meg magát” – ilyenféle felszólításokkal biztatta, ugyancsak minden megkülönböztetõ tisztelet nélküli hanghordozással.

A felsõbb években, hetedikben, nyolcadikban egy igazi, sportos, velünk együtt tornázó férfi vette át az osztályt, Cseke tanár úr, aki az atlétikai képzést részesítette elõnyben, szintén eredményesen. Szertornát, „guruló-stílusú ugrást” tanított. A magasugrásban jeleskedtem – az ostrom után viszonylag karcsúvá váltam.

A gimnáziumi évek alatt, 40 és 45 között zajlott a világháború, és Budapest, ostroma, ez két nagy fejezetre osztotta fel a középiskolás éveket. Tanáraink is részben váltották egymást.

Új tanáraink, tantárgyaink közül még nem idéztem fel Haraszthy Árpád, a kémia tanárának alakját. Kiváló elõadó, kiváló pedagógus volt. A Trefortban volt külön egy jól felszerelt kémia terem. Mindenkinek volt saját szekrénye, átvettünk az év elején kémcsöveket, lombikot, Bunsen égõt a hozzá tartozó állvánnyal, alátét lappal. Egyénileg is végeztünk kísérleteket, de természetesen a tanár mutatott be nagyobb kémiai feladatokat, módszereket, reakciókat. Izgalmas volt a tárgy, Haraszthy szellemes, jó humorú csípõs megjegyzésekkel tarkított színészi produkciónak is beillõ elõadásában. Hatására vagy másfél évig kémikus akartam lenni, és otthon is komoly vegyszerraktáram volt, fõleg veszélyes, izgalmas anyagok, mint fém nátrium és kálium, vörös, sõt sárga foszfor, ami nemcsak tûzveszélyes, de súlyos méreg is, különbözõ savak és lúgok. Hiányzott a Bunsen égõ, mert otthon gázunk nem volt, be kellett érnem spiritusz lánggal. De volt mindenféle fontos eszköz, retorta és lombikok, lepárló szerkezet és üvegcsövek, amit a lángon formálni is lehetett. Szerettem kísérletezni, de megundorodtam a halogén elemek, fõleg a klór szagától, – ami szintén súlyosan mérgezõ – és lassan felhagytam a kémiával.

A tanárok közül még nem említettem az ének és rajztanárokat, pedig, különösen az utóbbiak nagyon fontos szerepet kaptak sorsom alakulásában.

Éneket, karéneket elsõs-másodikos korunkban Wagner tanított, akit nagy zeneszerzõ névrokonára utalva egymás közt csak Ricsi-nek, illetve Ricsaj-ként emlegettünk. Lelkes zenész volt, de képtelen volt rendet tartani, úgyhogy a karénekek botrányosak voltak, fõleg a felettünk járó osztályok neveletlenkedése miatt. Pedig az idõs Wagner nemcsak éneket tanított és brácsázott, de õ volt a Juventus nevû latin nyelvû diák újság szerkesztõje is és nagymûveltségû ember volt. A zene volt a hobby-ja, Arany V. László c. balladáját is megzenésítette és egy iskolai ünnepélyen ezt elõ is adtuk, dallamát ma is tudom. Akkoriban diákként kinevettük, pedig joggal tisztelhettük volna. Faludy vette át az ének tanítást és az énekkar vezetését. Az iskolán kívüli saját énekkara országosan ismert, híres volt. Negyven körüli, magas, megtermett energikus ember volt – jómagam nem nagyon szerettem. Õt Kalmár váltotta fel 45 után. Õ is országosan ismert énekkarvezetõ volt. Sok szép népdalt, kórusmûvet tanított be, és a Rádió Bródy Sándor utcai székházában is szerepeltünk vele, egyenes adásban, ami érdekes élmény volt számomra.

 

A cserkészet

Együtt voltunk cserkészek, kongreganisták. Részt vettünk kirándulásokon, táborozásokon. Nyaranta is tartott a barátság, közös biciklizések, strandolások, egymás meglátogatása Diósdon és Csömörön és közben még „fontos” levélváltások építették barátságunkat.
A cserkészet fontos közös élményt jelentett. A mienk volt – ha jól emlékszem – a 254-es Minta csapat, amelyben az osztály nagyobb felét képviselõ katolikus fiúk lehettek elõször „farkaskölykök”, kék nyakkendõvel, majd igazi, zöld nyakkendõs cserkészek. Vasárnaponként kirándulás elsõsorban a budai hegyekbe, de olykor nagyobb, többnapos túrák is Dobogókõre, a Börzsönybe, sõt még a Bükkbe is. Fontos volt a felszerelés, az egyenruha, a túrabakancs, zöld posztó rövidnadrág, khaki ing, cserkészkalap, oldaltáska vagy hátizsák, kulacs, csajka, hosszú cserkészbot és lehetõleg agancsos tõr. Síp, rangjelzések az ingen és a felsõkaron a cserkészpróbák jelvényeinek sora. Megtanultuk az elsõsegély legfontosabb elemeit, tudtunk morzézni, fõzni, ismertünk népdalokat, de volt még számtalan próba és ezek logói rangot jelentettek egymás közt is.

1945 után Balaton-Máriafürdõn táboroztunk, egy nagy vízparti villában és kertjében. Akkor már, 16 évesen fontosabb feladatokat kaptam. Én voltam a tábor fõszakácsa és orvosa. Vezettem a konyha megépítését: ez a földbe mélyített kb.70-80 cm mély árok volt, amihez a szintén földbe mélyített tûzhely csatlakozott. A tûzhely vas lapjait hoztuk magunkkal, és alatta kialakítottuk a tûzteret. A füst elvezetésére felállítottunk egy kéményt. Voltak lábosaink, fazekaink úgy 40 személy számára, 20-30 literes mérettel. Hamar megtanultam, hogy ha nem elég tiszta a fazék, különösen a tej könnyen oda tud kozmálni, ami természetesen közfelháborodást okoz. Viszont a jól sikerült gulyásleves vagy paprikás krumpli aztán visszaállíthatja a szakács tekintélyét. Természetesen nem egyedül fõztem, felváltva hárman-négyen segédkeztek.

Az élelem beszerzése sem volt ’45 nyarán egyszerû feladat. Kaptunk segítséget az amerikaiaktól. Mogyoróvajat (földi mogyoróból), ötkilós konzervdobozokban, ömlesztett, talán dán tömbsajtot és még egy-két élelmiszert, mint cserkészcsapat. A mogyoróvaj különösen felvillanyozta érdeklõdésünket, de amikor kanálszámra ettük ezt a tömény olajos, mézhez vagy dzsemhez hasonló ételt, kissé meg is csömörlöttünk tõle. A sajt egyértelmûen jó volt. Hoztunk magunkkal gyufát, élesztõt, ezekért cserébe kaptunk gyümölcsöt, zöldséget, amit biciklivel hordtunk haza a táborba.
A csapatnak voltak sátrai. A parancsnokok kis egy-két személyes gúlasátrakban, az õrsök – nyolc-tíz fiú – õrsi sátrakban laktak. A szalmazsákokat az elsõ este tömtük meg, közösen beszerzett szalmával.
Fontos volt az éjszakai õrszolgálat. Egyedül az erdõben az éjszaka hangjai felerõsödtek. A baglyok kuvikolása, egy-egy vad mozgása titokzatossá, félelmessé erõsödött. Emlékszem egyszer a szarvasbogarak mászkálását valamilyen komolyabb vad mozgásának véltem. Valóságos veszély egyszer sem volt, de szerették próbára tenni az õröket, közelükbe lopakodó Cserkész társaik. Az õrsök egymást is megtréfálták, éjszaka a sátorba lopakodó másik õrs kihordta a cipõket, összecserélte a ruhákat, esetleg még az arcokra is került cipõpaszta.

Szerettem cserkész lenni. A legszebb táborozásunk a Felsõtárkány feletti hegyoldalon, a Bükk déli oldalán volt, ’46 vagy ’47 nyarán. Hárman kerékpárral elõrementünk, elõkészíteni a táborhelyet. Életem leghosszabb egy nap alatti bicikli útját akkor tettem meg, minden edzés nélkül Pesttõl Egerig. Meglepõdve tapasztaltam, hogy én bírtam a túrát legjobban, volt, amikor messze a két társam elõtt kerekeztem, elhagyva Gyöngyöst. Autóval egészen más ez az út az élmények szempontjából is. Ahogyan a távolból megláttuk a Mátrát, ahogyan az nõtt és fordult a térben, és ahogyan magába fogadott, és ahogy változott a táj hangulata, ahogyan a meredek útszakaszokon, a hegyoldalakon megjelentek a befogott bivalyokkal, a fával megrakott szekerek sosem fogom elfelejteni. Akkor még nem tudhattam, hogy ezek a falvak, bivalyok azóta az eltûnt idõ ködébe vesztek, örökre megváltozott azóta a táj.

 

Iskolai történetek

A felettünk járó osztály különösen renitensen viselkedett. Kora tavasszal egy alkalommal az osztályuk mellett sétáltunk a folyosón, amikor tompa robbanást hallottunk. Péter tanár úr, – egy fiatal latintanár – feldúltan rohant a hang irányába, amit határozottan humorosnak éreztem. Nem történt ugyanis más, csak egy kézigránátot robbantottak fel a nagy papírkosárban, az üres osztályukban. Ezt a hatodikos osztályt Zibolen – majd Újhelyi, aki átvette az igazgatói szerepkört – háromszor csapták ki kollektíve az iskolából, majd a szülõkkel egyenként beszélve külön-külön diákonként vettek újra vissza. Ebben az idõben, – az iskola ajánlására beiratkoztunk a tánciskolába is. A belvárosban, a Gerlóczy utcában egy lakóház emeletén volt Endrõdy féle tánciskola. Ide járt a gimnazisták egész generációja.

Megtanultunk bemutatkozni, felkérni, lekérni, udvariasan viselkedni. Zongora szolgáltatta a zenét. Megismertük a francianégyes, keringõ, polka, csárdás, angolkeringõ, tangó lépéseit, egészen a szvingig bezárólag – ez volt a kor legújabb, legmodernebb tánca. Kováts Gyula a jobbaktól elvárta, hogy harmadik nyelvként az ógörögöt válasszák, amit így utólag nehéz megítélni, szerencsésen tette-e? Jó lett volna természetesen olaszul vagy franciául megtanulni – e két nyelv volt még választható – de ez is csak az alapfok felé vezetõ lépés maradt volna. A görög nyelv viszont ablakot nyitott az egyik legõsibb európai kultúrára. Homeros, Platon és a görög történetírók és költõk szövegei, eredetiben, Zsül fejtegetéseivel kísérten, ha részletes valóságukban nem is, de szellemiségükben segítettek az európai mûveltség felé vezetõ úton. Segítette ezt az önképzõkör is. A magyar és a világirodalommal foglalkozó felsõs önképzõkörünket Dallos irányította. Az Õ ösztönzésére egy alkalommal én is tartottam elõadást, Thomas Mannról. Ebben az idõben Õ volt egyike a legolvasottabb író példakép, akit nemcsak József Attila üdvözölt verssel, amikor Budapesten járt, de népszerûsége és tisztelete az irodalmi és értelmiségi elit köreiben a zenitjén járt.

Az egészségtan óra – hetedikben, nyolcadikban – a lazább tantárgyak közé tartozott, inkább amolyan egészségügyi felvilágosítás az orvos-tanárok részérõl. Egy elegáns, nagydarab férfi kölni felhõben úszó fiatal orvos után egy idõs, kis, nagyon sovány vette át a tárgy oktatását. Talán épp a kontraszt miatt valaki elnevezte „csontkollekció”-nak. Ez még rendben is lett volna, de tanári szobáján a neve alá is beírták ezt az „utónevet”. Nem várt volt a hatás. Ha jól emlékszem Semjénnel egy németóra közben kivágódott az ajtó, berobbant az öregúr, és „Ki volt az!? – Ki volt az!? – kiabálta magából kikelve. Semjén, akit soha nem lehetett kizökkenteni a nyugalmából, érdeklõdve, alig észrevehetõen mosolyogva kérdezte tõle, hogy mi is a baj, miért kiabál? A legtöbben mi sem értettük, hogy mi is történt. Legnagyobb csodálkozásunkra kis feszült szünetet követõen Majorossy Béla felállt, és vörösen, kicsit hebegve bevallotta, õ volt a tettes, õ egészítette ki az ajtón a névkártyát. – Ekkor váratlan dolog történt: az idõs orvos teljesen lehiggadt. „Majorossy? Hiszen a patikus édesapját jól ismerem!” Néhány dorgáló mondat után üdvözletét küldte a rokon szakmabeli kollégájának. Számomra ez volt Béla legemlékezetesebb szereplése az osztályban. Néhány évtizeddel késõbb a gyógyszertárak minisztériumi fõfelügyelõje (?) lett, és ha valakinek az osztályból külföldi gyógyszerekkel kapcsolatos protekcióra volt szüksége, Bélára lehetett számítani. Valamikor, talán hatvanegynéhány éves korában a mindenkori hetes szomorúan jelenthette, mint végleges hiányzót.

A háború befejezése után egy érdekes egyéniség vette át a rajztanítást. Magas, sötét hullámos hajú középkorú férfi volt, fél szemére vak, azon gumival rögzített sötét posztó. Széles malaclopó köpenyével olyan volt, mint Zorró, egy titokzatos lovag. Nagy kalapjában bizonyára a festõmûvész szerepét így formálta meg, talán csak ösztönös hajlamai alapján. Pszichológusok nem egyszer vélik úgy, hogy valamilyen testi hiba, ez esetben a részleges vakság ösztönzõ erõt adhat éppen egy ilyen területen a kompenzációhoz. Titokzatosságát tovább növelte, hogy – bizonyára a háború utáni zilált lakáshelyzet miatt – bent lakott a rajzterem szertárában, csinos, el-el suhanó lányával, Noémival. Marcell ambiciózus tanár volt. Hangsúlyossá tette a tantárgyát. Valamennyiünknek, az utolsó évek egyikén, talán a hetedikben, hetenként be kellett adni egy otthon elkészített rajzot, megadott témák szerint. Egy-egy csendéletet, majd klasszikus festményekrõl készített másolat-vázlatokat, végül önarcképet is. Egy félévnyi idõ alatt úgy 10-15 kis mûvet. Akkoriban a Pesti Hírlap vasárnapi képes melléklete címlapján rendszerint egy-egy híres festmény képe volt található, Rafaeltõl, Rembrandtól, Munkácsytól, Színyei Mersétõl vagy másoktól. Így a házi feladat elvileg jól teljesíthetõ volt.

A fiúk közül kevesen tudtak jól rajzolni, így aztán elhûltek a feladatok hallatán. Felismerve az üzleti lehetõséget, elõször talán Majorossy kérésére elvállaltam, hogy helyette is elkészítem a beadandó rajzot, majd amikor ezt egyre többen igényelték, végül is az osztály több mint a felével megállapodtam, hogy öt-öt forintért vállalom helyettük a rajzolást. Mivel volt olyan hét, hogy a feladat egyszerûbb volt, felajánlottam az átalány bérletváltás lehetõségét. Ha valaki az összes rajz készítésével elõre megbízott, azt három forintos átalány árban vállaltam el.

Így aztán volt, hogy 10-15 rajzot kellett otthon legyártanom, ceruza, tollrajzokat, sõt, esetenként aquarelleket is. Ez nagymértékben segítette a rajzkészségem kiteljesedését, és hozzájárult majdani egyetemi felvételim sikeréhez is.
A sajátos szituáció fénypontja a tanév végén a rajzteremben felállított tablókon egy kiállítás volt. Marcell tanár úr joggal volt büszke mûködésének eredményére, mivel a több, mint száz rajz szemléletesen bizonyította, hogy a rajzot lényegében mindenkinek jó eredménnyel lehet megtanítani, hiszen a képek átlagszínvonala tetszetõs volt. Az osztály halkan, egymás közt azon derült – én kicsit bosszankodtam – hogy saját nevem alatt talán csak két rajzom szerepelt, ugyanakkor a kiállított „mûvek” nyolcvan százalékát én készítettem. Ma már tudom, a rajztanár jó érzékkel válogatott. A saját rajzaim kétszeres gondossággal készültek, míg a gyors legyártással elõállítottak flottabbak, bátrabbak voltak, hiszen a gyorsaság a vázlatok frissességének az egyik alapvetõ kulcsa. Ha jól emlékszem a nevem alatt csak Rembrandt: „Aranysisakos férfi”-jének akvarell másolat vázlata és a tükörbõl megrajzolt önarcképem került be a válogatott anyagba. A többi „önarckép” fotók alapján készült, de az igazi tükörkép félprofil arca, de szembenézõ szeme jellegzetesen érdekesebb, mint egy fotó másolat.

 

Az osztálytársak

Az osztályban Schnell Bandin kívül még sok kiváló osztálytársam volt. Tudása, tehetsége alapján az elsõ helyre Oldal Bandit kell sorolnom, és ezzel azt hiszem, az egész osztály egyet is értene. Amikor elsõs voltam, mint a Práter utcai elemi kiemelten legjobb tanulója egy ideig a Trefortban is ezt a helyet véltem jogosnak a magam számára, de késõbb be kellett látnom, az osztályban a legjobb Oldal volt. Mint Karinthy osztályában Steinman külön klasszist képviselt, aki ha felelt, nyolc év alatt alig fordult két-háromszor elõ, hogy valamit ne tudott volna kitûnõen, legyen az matematika, latin, kémia vagy történelem, fizika vagy a görög fordítás. Késõbb állami díjasként elsõ mérnök lett az Egyesült Izzóban és korai ötven év körüli halálát is valamilyen lassan ölõ üzemi kísérletsorozatban elszenvedett mérgezés okozhatta, legalább is ezt mesélte egy ott dolgozó kollégája. De az üzemben is köztiszteletnek örvendõ alap embernek számított.

Bár egy ideig talán én voltam a második – legalább is én úgy éreztem, de lassan elõrelépett a saját belsõ rangsoromban Papp Feri, aki nemcsak lelkiismeretes és szorgalmas, de kiváló nyelvtehetség is volt. Ez különösen akkor vált nyilvánvalóvá, amikor kötelezõ lett az orosz nyelv tanulása és Zsül maga is ismerkedve a nyelvvel, a maga zseniális tehetségével magára vállalta ennek tanítását is. Feri az orosz nyelv megismerésében maga is igazi nyelvtehetség és a fiatalsága révén hamar lekörözte Zsült. Amikor talán harmadszor javította ki az osztályfõnökünk valamilyen hibáját, azt már nem hagyta szó nélkül, és hosszabb erkölcsi fejtegetésbe kezdett a tanár és tanítvány viszonyáról és az udvariasság szabályairól. Kováts Gyula érzékeny és bizonyára egy kicsit hiú ember volt, de inkább kimondta, ha valamit nehezményezett, de sohasem torolta meg.

Mellettem egy idõben Márton Jancsi ült. Lelkes cserkész volt, jó barátságban voltunk. A jobbak közé tartozott tanulmányi téren. Jelenleg Stockholmban él, ha hazajön mindig meglátogat, és megismétli a meghívását. Jó lenne egyszer kimenni hozzá, de ebben már csak ritkán tudok hinni. Jancsi segítõkészségét a háború végén tapasztaltam meg igazán. A Kossuth téren laktak és a Rózsadombon volt egy nagy, régi nyaralójuk. Egyszer, amikor megtudta, hogy félig romos lakásban küszködünk a téllel, egy vödör szenet cipelt el hozzánk, azzal állított be. Svédországból is volt, hogy elment Dél- Amerikába, ingyen építeni valamelyik elmaradt térségben. Jancsi talán engem kedvelt leginkább az osztálytársai közül, legalábbis úgy érzem.

Mögöttem egy hullámos, göndör vöröshajú szeplõs fiú ült, László Imre. Nagyon mûvelt, tehetséges volt különösen a humán tárgyak terén. Õ volt a padsorba a bal elsõ kerék. Kedvelt közös játékunk volt, hogy az összeszerelt hat vagy hét kettõs padból álló egységet egy autóbusznak neveztük ki. Volt természetesen négy kerék, kormány, kalauz és utasok. A padsort térdünkkel kissé megemelve 20-30 cm-eket szakaszosan elõre vagy hátra mozdítottuk el, olykor az ide-oda sétáló tanárok háta mögött is. Egyszer egy egészségtant oktató fiatalembert, akit nemigen kedveltünk, és aki állandóan jobbra-balra sétált a padsorok elõtt, 10 cm-ként elõrerukkolva végül is sikerült meghökkentenünk, amikor már az elsõ pad és a katedra között nem maradt elég helye a fordulóhoz.

Jakó Géza életútja alakult a leginkább váratlanul. Közepes inkább gyenge tanuló volt, de orvos családból származott, nemzedékek óta õsei ismert neves orvosok voltak. Anyai nagyapja és nagybátyja fül-orr-gégész professzorok voltak. Õ is ezt a szakmát választotta. A Péterfy Sándor utcai kórházban dolgozott 1956-ban. Amikor látta, hogy a pesti mentõszolgálat összeomlott – mivel az AVO-sok a mentõautókban szállítottak lõszert a Stúdióba – kórházában egy kisegítõ mentõszolgálatot szervezett. Ott mintegy 40 furgon szállította a sebesülteket a harcok elsõ és második fázisában. Így lett a Péterfy Kórház a forradalom kórháza, amit ma ott egy márványtábla hirdet, egy másik pedig Géza mûködését említi. A forradalom leverése után november végén sikerült Bécsbe menekülnie. Onnan Bostonba a Harward egyetemre került. A bostoni egyetemen lett 43 éves korában igazgató professzor. A fülgyógyászatban több új mûtéti eljárást dolgozott ki, de világhírûvé a lágyrész mikrosebészet és lasersebészet megalkotása tette.

Az amerikai politikai életbe is bekerült. Az amerikai magyar republikánus Szövetség elnökének választották, Teller Edét a másik trefortos diákot pedig tiszteletbeli elnökké. A republikánus pártban is volt tisztsége és benne van a neve a Ki-kicsoda az amerikai politikában. Több nemzetközi orvostársaság elnöke, tiszteletbeli tagja, beleértve a magyar fül-orr-gége és sebészeti társaságokat. A magyar orvosegyetemek nemzetközi elismerését is segítette. Reagen és idõsebb Busch elnökök ráktanácsadónak nevezték ki. 2002-ben a Magyar Tudományos Akadémia tagjául választotta, Papp Feri után osztályunk második akadémikusa. A Magyar Nemzeti Múzeum 2006-ban a „Tudós magyarok, akik a XX. századot csinálták” termében munkásságáról állandó kiállítást készített. Az utóbbi években gyakrabban találkoztunk. Kellemes modorú öregfiú vált belõle. Sokat tesz ma is különbözõ hazai intézmények, társaságok támogatásával. Diák korában – mivel nem volt cserkész, és egyéni külön utakon járt, egyéni tudományos érdeklõdési köre miatt meglehetõsen elkülönült, talán zárkózott is volt, nem kerültem vele diákkoromban közelebbi barátságba.

Kucsera-Körössi Tibor nemcsak nyolc éven át, de az építészkari négy év alatt, majd az oktatói testület tagjaként további ötven éven át volt kollégám. Annyira halk szavú, visszavonult egyéniség, hogy ez alatt a több mint hatvan év alatt hosszabb beszélgetésre sohasem került sor. Jó tanuló volt amúgy észrevétlen módon. Elsõ gimnázium végén az osztályfõnökünk szokása szerint egyenként adta át a bizonyítványokat éves munkánk szóbeli értékelésével kísérve. A rituáléhoz tartozott, hogy magát a bizonyítványt miután becsukott állapotban átadta nekünk, azt nem volt szabad ott helyben megnéznünk, el kellett tennünk a táskánkban. Ez az önfegyelemre való nevelés része volt.

Kucsera Tibinek átadva a bizonyítványt látszólagos csodálkozással nézegette – mivel az tiszta jeles volt – és latin mondással vezette be értékelését: „ Galinae albae filius!” vagyis a fehér lúd fia, amolyan szerencsés sors kegyelt gyermeke. Zsül mondatai megmaradtak emlékezetemben, talán mert jellemzõek voltak. – Lám, itt valaki úgy került a legjobbak közé, hogy azt senki nem is vette észre. – Igen, Tibor csendben, szívósan, lelkiismeretesen dolgozva sohasem hívta fel magára a figyelmet, és ez így alakult további életében is.
Mögötte volt Majorossy Béla helye, talán nyolc évig, változatlanul. Az ültetés rendje alig változott, bár egy-egy fiú távozta, újak jötte és az eltérõ magassági eltolódások miatt évente Zsül két három változtatást azért tett. Béla apja, egy nagy zuglói patika tulajdonosa igen jómódú volt – késõbb Béla maga is patikus lett és egy idõben a minisztériumban az e területtel foglalkozó részleget vezette. Közepes-jó tanuló volt, buzgó, igyekvõ, rendes, becsületes, kissé talán naiv fiú. Idõnként ugratták. Ennek ellensúlyozására Õ is igyekezett résztvenni a közös „heccek”-ben.

 

Az érettségi

Az érettségi egy diák életében nagy esemény. A szóbelire illett elegánsan felöltözni, de nyolcadik végén, abban az idõben apám nyugdíjban volt, nevetségesen kis nyugdíjjal. Anyám „csak” a gyermekeit nevelte, nem volt jövedelme. A házrészeinket államosították. Bátyám börtönben ült Sopronkõhidán, valami kisebb részben a politikai helyzetbõl is adódó szamárság miatt. Már 16 éves korom óta iskolai korrepetálásból, házitanítóskodásból éltem, Kiss Csaba adott át olyan alsó-gimnáziumi tanítványt, akit maga már nem tudott elvállalni. Egy belvárosi fiút tanítottam, napi két órában, latinra, matekra és minden fõtantárgyra, együtt készítve el, kérdezve ki a napi leckét. Apjának szép textil üzlete volt a Petõfi Sándor utcában. Korábban minden házitanítóját kiszekálta, de engem megkedvelt, jó eredménnyel mûködtünk együtt. Egy szép belvárosi modern lakásban laktak. Egyetlen gyerek volt, kiskamasz korú. Rendes szorgalmas apja nagyon szerette nagyon szép, de hûtlenkedõ feleségét és az otthoni családi válság lélektanilag meglehetõsen összezavarta a fiút. Így aztán rajta keresztül ismertem a családi hátteret, részletesen.

Eljött az érettségi ideje. Az írásbeli utolsó feladata volt az ógörög fordítás. Platontól Szókratész búcsúját választotta Kováts feladatként, és e választás szép szimbolikus gesztus volt részérõl. A szóbelire illett ünnepi ruhába öltözni, csakhogy nekem nem volt ilyen. Nagynéném, Mici néni, aki õszintén szeretett és segített is, ha tudott, fiának, Gézának egy elegáns sötétszürke angol szövet ruháját, fehér ingét, nyakkendõjét adta kölcsön. Az unokabátyám akkoriban még valahol az Ural környékén volt hadifogságban. A ruha jól illett rám, és valóban egyszeriben jólöltözött lettem, felnõtt koromban elõször. Gyalog mentem az iskolába, és útközben restelltem eleganciámat. Úgy éreztem, mindenki engem néz, annyira szokatlan volt számomra egy szép ruha. Az iskolában, ahol már a többiek is jólöltözöttek voltak, félszegségem megszûnt és életemben elõször tapasztaltam magamon is, hogy a ruha növeli az önbizalmat. Magyar szóbelimen mindenki elcsodálkozott magabiztos, sikeres szereplésemen. Ballagás, bankett, búcsú a barátoktól.

Döntöttem. Az építészet fegyelmezett mérnöki munka, de mûvészet is. A politikához nem igazán kötõdik. Érdekelt a pálya, jelentkeztem a felvételire. 1948-at irtunk. A „fordulat évének” nyarát. Beléptem a Mûegyetem kapuján. Akkor még nem mértem fel, hogy ehhez az épülethez fog kötõdni szinte az egész jövendõ életem. Szerencsés döntés volt számomra az építész pálya. Egész életemben az volt a munkám, amit hivatásomnak is vallhattam. Mint alkotó építész is jónéhány épületet mondhatok magaménak, de több mint ötven éves egyetemi oktatói tevékenységem mégis a legfontosabb. Az építészeti tervezést tanítottam, és tanítványaimon keresztül, ha szerény mértékben is, de hatással lehettem a magyar építészek és építészet formálódására, gondolkodásmódjának alakítására.
Ebben – rajtam keresztül – a Trefort utcai gimnázium szellemisége is rejtett forrásként hatott.

(Ez az írás az iskola 2006/2007-es évkönyvében jelent meg.)