Györgyei András

(1900-től 1908-ig volt iskolánk diákja)

Hetvenkét éve…

Hetvenkét éve, hogy a M. kir. Gyakorló Főgymnasiumba – akkor úgy hívtuk, hogy „Minta” – mint magántanulót felvettek. 1908-ban érettségiztem. A háromnegyed évszázadon át büszke szeretettel, hálával gondolok régi iskolámra és régi tanárainkra. Néhányan, akik ma is megvagyunk még, nemcsak hisszük, hanem tudjuk, hogy a legjobb iskola volt. Tanáraink egyetemi tanárok voltak vagy lettek, a „kocák” (a tanárjelöltek) között pl. Szekfü Gyula, Gombocz Zoltán és Gombocz Endre. ( A „nagy” és a „kis” gombóc becenévvel tiszteltük meg őket.) Persze, tanárainknak is megvolt a becenevük – nem csúfnév, mert szerettük őket. Osztályfőnökünk, Geréb József, a „Zeusz” nevet kapta: olyan volt, mint könyvén, a Mithologián, az Otricoli Zeusz feje, csak a szakálla volt szép piros. Görögtanárunk, Gyomlay Gyula, a „Gyomosz”, Waldapfel János némettanárunk, aki Karl Marxra vagy Johannes Brahmsra hasonlított, a „Szőrgolyó” epitheton ornanst viselte. Történelemtanárunk, Újházy László pedig a „Risljő” nevet kapta – mert csodálatos R-rel mondta a nagy kardinális nevét. Igazgatónk, Badics Ferenc röviden „az öreg” volt, Demény Dezső r. k. hittantanár a „Tiszi”, míg Schwarz Ábrahám, a zsidó hittantanár „Adonáj” néven volt ismert.

Szerettük őket, nem volt notesz, nem volt „osztályzatra felelés”. Mindenkinek volt egy vastag füzete, Diariuma, abba Az óra végén röviden összefoglaltuk, amiről szó volt az órán. Aki jól, tömören mondta el, diktálhatta a szöveget. „Stréberségről” szó sem volt: mindenkit jól ismertek tanáraink, de nem volt „besúgás” sem, az osztály összetartott. „Súgás”, persze, volt. Puska is. Saját nótánk is volt, úgy kezdődött, hogy „Haj, Mecénás” – a „Maecenas atavis edite regibus” változata. Geréb tanár úr a nyári szünidőre, az önként jelentkezőknek feladatul pl. Caesar „De bello Gallico”-ját adta, ősszel nála voltunk és referáltunk. Aki készen volt, az a hatalmas tálakon felhalmozott nagy körözöttes vagy szalámis kenyeret ehette. Így történt, hogy egyszer egyikünk megkérte Geréb tanár urat, hogy utoljára feleltesse a Berczellert (később a Népszövetség orvos tanácsadója, a szójabab apostola), mert az megeszi az egészet. Geréb nevetett: „Váljék egészségére! Marad még elég…”

Voltak látogatóink: Apponyi Albert, közoktatásügyi minisztersége alatt; és a londoni Eighty Club meghallgatott egy németórát. Iskolahangversenyeinket nagyon szerettük, akkor Wekerle Sándor miniszter, no meg „szerelmeink” is eljöttek, megnéztük az osztályt, mutattuk a padokra vésett kezdőbetûket, sőt csoda is akadt: egyikünk padjában ibolyacsokor rejtőzött. Hát el lehet ezt felejteni? El lehet-e felejteni, mennyire emberszámba vettek bennünket áldott emlékû tanáraink? Milyen szabadon mondhatta el mindenki véleményét, Adyt, Molnár Ferencet dicsérhettük az önképzőkörben, ha nem szerették is őket az idősek.

Büszkék voltunk a „Mintá”-ra. Ma is büszke vagyok rá, hogy ott tanulhattam. „Etiam meminisse iuvabit…”