(1980-tól 1984-ig volt iskolánk tanulója)
Középiskolás fokon
Cziráky Zsigmond 2008-ban kelt írásában így emlékezett vissza a gimnáziumi éveire
A múlt század nyolcvanas éveinek elején töltöttem gimnáziumi éveimet a Trefortban, pontosabban az ELTE Ságvári Endrérõl elnevezett gyakorlógimnáziumában. Ez volt az az idõszak, amikor Ronald Reagan és Leonyid Iljics Brezsnyev (akinek halálhírérõl egy fizika órán értesültünk) vezetésével két világrendszer vívta ideológiai csatáját, és amikor az iskolákat olyanokról nevezték el, akiknek nevei az azóta felnõtt generációnak nem sokat mondanak, mivel egy másik kort reprezentáltak. Magam a Pálffy György utcai óvodában kezdtem akkor még diadalmasnak ígérkezõ pályafutásomat, majd a Somogyi Béla utcai általános iskolában folytattam, következett a Ságvári, majd a Marx Károlyról elnevezett egyetemen fejeztem be az iskolai papírok gyûjtését. A felvételi sokkal egyszerûbb volt akkoriban, a gimnáziumi tanulmányokra áhítozó ifjú bemutatta az általános iskolai bizonyítványát a kiválasztott iskolában, és ha megfelelt, már fel is vették agyafúrt tesztek kitöltése nélkül is. Tudtuk, hogy egy nagy múltú iskolába érkezünk, ahol többek között Teller Ede világhírû fizikus (akit az amerikaiak a magyar „marslakók” közé soroltak, utalva az akkoriban ott dolgozó magyar tudósok rendkívüli képességeire) tanult, akinek nevét az elõbb említett történelmi körülmények miatt kissé pironkodva említették. Az iskola jellege, célja az alapítása óta bekövetkezõ történelmi fordulatok ellenére lényegét tekintve nem változott. Tanáraink a maguk területén minket is a szellemi igényességre neveltek, ami minden tevékenység alapja, bármilyen területre sodródtunk is késõbb. Mivel a humán és reál tárgyak oktatása is magas szinten folyt, sokunknak okozott fejtörést utolsó évben eldönteni, hogy milyen irányban induljunk el, hová felvételizzünk. Nekünk is sokat kellett tanulnunk (tudom ez csekély vigasz a mostaniaknak), de megérte, nem csak azért, mert majdnem mindenkit felvettek oda, ahová készült (az iskola mindig az elsõk között volt ezen a téren, ahogy a középiskolai tanulmányi versenyeken elért sikerekben is), hanem azért is, mert utána a felsõfokú tanulmányok elvégzése, majd a munkahelyi feladatok elvégzése sokszor gyerekjátéknak tûntek. Az iskolai órák akkoriban már legkésõbb két órakor befejezõdtek, viszont sokkal kevesebb szünidõnk volt, igaz, akkoriban pl. kevésbé volt népszerû a síelés. A gimnáziumi életünket viszont színesítette az iskolaidõben a különbözõ gazdasági egységeknél folytatott sajátos termelõmunka. Ezen akcióknak eredeti céljukat tekintve a magyar nemzeti jövedelem gyarapodását is szolgálniuk kellett volna, de a ma divatos terminológiával élve inkább csapatépítésre voltak alkalmasak. Az általunk képviselt termelékenység és munkaminõség ugyanis (azzal együtt, hogy nem maradt el lényegesen az ezeket a tevékenységeket hivatásszerûen ûzõkétõl) nem járult hozzá a létezõ szocializmus fejlõdéséhez, ami a szocializmusnak a zord kapitalista viszonyok feletti, akkortájt gyakran hirdetett magasabbrendûségét igazolhatta volna. Pompásan éreztük azonban magunkat, és segített minket abban, hogy feltaláljuk magunkat számunkra szokatlan élethelyzetekben is. Erre egy példa a pomázi almaszüret, melynek során többek között arra jöttünk rá, hogy a leszedett alma nem kizárólag arra alkalmas, hogy a kiosztott szütyõkbe, majd onnan a kijelölt ládákba kerüljön, hanem az értékesítési láncot kihagyva helyben elfogyasztható, sõt zsonglõrmutatványokra (egyszerre több példány levegõben tartásával) is kitûnõen alkalmas. A közelben tevékenykedõ, munkaterápiára fogott értelmi fogyatékosokkal szerencsére nem mérték össze teljesítményünket… Hasonlóan élményszerû volt a csokoládégyárban eltöltött néhány nap, amikor is a pörköltmogyorós konténerbõl zsákmányolt mogyorók forró csokoládéfolyamba mártása, majd gyors bekebelezése okozott kellemes perceket. Amikor ránk jött a közléskényszer, a boltokba kerülõ zselés cukrok dobozának aljára írva közöltük gondolatgazdag észrevételeinket a világról, a világnak. A nyári szünetben sem lankadt bennünk a munkakedv, ekkor egy másik korra jellemzõ intézményben, az építõtáborban vezethettük le fölös energiánkat. Lehetõségünk nyílt egy állami gazdaságban a szõlõmûvelés emberpróbáló, és nem is mindig magától értetõdõ mûveleteivel ismerkedni. A kacsolás nevezetû program keretében kellett volna megszabadítanunk szegény szõlõtõkéket az õket fojtogató gyomnövényektõl, de néha olyan nehéz volt ezeket megkülönböztetni a saját leveleitõl… Ilyenkor Sztálin elvtárs szavaiból merítettünk erõt: „ahol dolgoznak, ott hullik a forgács!” Persze, a kimerítõ munka mellett jutott idõ különféle levezetõ tevékenységekre is, mi a fociversenyben jeleskedtünk. Emlékezetes maradt Máthé tanár úr játékvezetõi teljesítménye. Õ ugyanis nem elégedett meg a puszta bírói ítéletekkel, mindegyikhez hosszas kommentárt fûzött, néha még a bedobásokhoz is. Igaz, így menet közben ki tudtuk pihenni az öldöklõ küzdelmek fáradalmait. Esténként filmeket nézhettünk, Sándor Pál Szerencsés Dániel címû filmjébõl kicsit más szemszögbõl ismerhettük meg az 1956-os eseményeket, mint ahogy a tankönyvekben szerepelt. Bár még csak a nyolcvanas évek elsõ felében jártunk, a politikai hangulatváltozás már érezhetõ volt. Az egyik szokásos november 7-i ünnepséget követõen egy szovjet filmet vetítettek nekünk (ennek mûvészi színvonala a legnagyobb jóakarattal sem volt magasnak nevezhetõ), amely azt kívánta ábrázolni, hogyan lett egy konzervatív orosz tudós a nagy októberi szocialista forradalom híve. A vetítésen a stáblistát egyre hangosabb, hosszú ütemes taps kísérte, amit ezúttal nyilvánvalóan nem lehetett a tomboló tetszés megnyilvánulásának tulajdonítani… A sajnálatos eseményt ugyan tanáraink kérdezõsködése követte az iskolában, de nem történt semmilyen retorzió. Akkor a négy gimnáziumi év rendkívül hosszú idõnek tûnt, de Teleki tanár úr – aki a magyart tanította és akinél nem volt kötelezõ irodalom, csak ajánlott, igaz melegen ajánlott – már az elsõ osztályban (ez most a kilencediknek felel meg) jelezte, hogy gyorsan el fog telni (amin persze akkor nevettünk) és úgy is lett. Talán a gimnáziumban még nem éreztük az igazi jelentõségét ezeknek az éveknek, de utólag visszagondolva az életre szóló barátságok és az ebben az érzékeny életszakaszban szerzett szemlélet és élmények mindannyiunk számára meghatározóak lettek.
(Ez az írás az iskola 2007/2008-as évkönyvében jelent meg.)